Szent X. Pius Papi Közösség az Egyház műve
írta: P. Bernhard Zaby

(Megjelent a Szent Margit Lap 124. (2006. szeptemberi) számában)

„Lesújtok a pásztorra, és szétszélednek a juhok.” (Zak 13,7; Mt 26,31) Zakariás prófétának e szavai, melyeket Urunk is idéz, újfent beigazolódott. Az Egyház egysége a pápával él vagy bukik. Az Egyház ellenségei ezért is irányították támadásukat kezdetektől fogva először mindig a pápaság ellen. Ha sikerül a pápát eltenni láb alól, akkor az Egyház már magától széthullik.
     Minden időben előfordult, hogy a pápákat megölték, harcban legyőzték és foglyul ejtették vagy hűbéressé tették, de mindez nem vezetett eredményre. Így került sor végre az ördögi terv, az „Alta Venta” megszületésére, amely azt célozta meg, hogy a pápaságot nem kívülről, hanem belülről győzzék le. A terv már nem a pápák legyőzését, hanem „átfordítását”, írta elő, azaz olyan pápáknak Péter trónjára való ültetését, akik már nem Krisztus tanítását, hanem a szabadkőművesek liberális alapelveit képviselik, akik tehát már nem Krisztus vikáriusaként, hanem a szabadkőművesek szószólójaként és a forradalom támogatóiként működnek.
     „Amit követelünk, amit keresnünk és várnunk kell, mint a zsidók a Messiást, az egy, a mi kívánságainknak megfelelő pápa”, áll e szekta egyik titkos dokumentumában, melyet XVI. Gergely és IX. Pius nyilvánosságra hozott. „Ezzel biztosabban tudunk az Egyház ellen támadni, mint francia barátaink pamfletjaival vagy akár Anglia aranyával. Akarják tudni miért? Ha ugyanis ez megvan, akkor annak a sziklának a felrobbantására, amelyre Isten Egyházát építette, már nincs többé szükségünk sem Hannibál ecetére, sem puskagolyókra, de még a hadseregre sem. Akkor Péter utódának kisujja a mi szövetségesünk, és ez a kis ujj többet ér a mi kereszteshadjáratunknak, mint a kereszténység összes II. Orbánja és Szent Bernátja.”

Mint azt legmélyebb sajnálatunkra meg kell állapítanunk, a szabadkőművesek végül-is megkapták a kívánságaiknak megfelelő pápákat: pápákat, akik – tudatosan vagy sem – részt vettek abban az összeesküvésben, melynek célja Péter sziklájának a felrobbantása. Ennek következménye az Egyháznak ama széttagolódása és szálakra bontózódása, amitől ma annyira szenvedünk. Úgy tűnik, minden csoportokra és csoportocskákra, pártokba és frakciókba esik szét. Legalábbis ez érvényes azon „konzervatív” erőkre, amelyek még megpróbálják az Egyházat megőrizni.
     A teljesen liberális és romboló erők lényegesen egységesebbek az Egyház megrontásáért végzett tevékenységükben. „Az Úr embereknek alapította Egyházát, és emberek által is akarja fenntartani, emberek által, amilyenek mi vagyunk, minden emberi vonásunkkal”, írja Albert Maria Weiß. „A kezdetektől fogva szándékosan nem sok bölcset, nem sok hatalmasat, nem sok tiszteletreméltót hívott meg, hanem azt, ami a világ előtt ostoba, hogy ezzel megszégyenítse a bölcseket, és azt, ami a világ előtt gyenge, hogy az erőset legyőzze. Ezt egyfelől azért tette, hogy megmutassa, hogy alapításának ereje nem az emberi okosságban és politikában rejlik, hanem az ő kegyelmi működésében, másfelől, hogy bennünket már csak a gyengeség érzülete miatt is az egységre buzdítson. Azért alapította az Egyházat, hogy benne minden egyes tag alatta, a közös fő alatt egységgé legyen összefűzve, és mindenki a számára megfelelő hatásosság mértéke szerint vegyen részt az egésznek a szeretetben való növekedéséhez szükséges segítségnyújtásban.”
     „Az ember azt hinné”, folytatja Weiß, „hogy ritkán adódott olyan idő, amikor a keresztények e feladatukat és erejüknek e titkát, valamint sikerük e feltételét jobban megérthették volna, mint éppen ma, amikor az ellenség oly nagyszámú és oly elkeseredett küzdelmet folytat ellenünk, miközben mi egyre kevesebben vagyunk, akik szemben állunk velük. És milyen furcsa! Pont ebben az oly nagyon veszélyes korban virágzik az egység kevésbé, mint bármikor máskor.” Nem úgy tűnik, hogy ezek a szavak, amelyeket egy évszázaddal ezelőtt írtak le, éppen hozzánk szólnak?

„A szakadások száma növekszik, a szellemek naponta mennek messzebbre egymástól, az irányok egyre távolodnak, olyannyira, hogy az ember szeretné megkérdezni, hogy egyáltalán összetartozunk-e még.” – Egyfelől vannak, akik azt mondják, hogy a Szent X. Pius Papi Közösséggel nem szabad közösködni, mert ők szakadárok, és ezért ki vannak közösítve; mások (a sedivakantisták) azt állítják, hogy azért nem szabad hozzájuk misére járni, mert a misét a Pius Közösség papjai „una cum Ratzinger” ünneplik; ezért a közösség eretnek és szintén kiközösített. Mindezekkel a képtelen állításokkal csak magunkat gyengítjük, és az Egyház valódi reformját, nevezetesen a hagyományos hithez való visszatérést, akadályozzuk.

„Azért olyan meddő a harcunk, mert mindig csak egyes tagokban küzdünk, úgy ahogy Homérosz pogány hősei harcoltak. Eközben az ellenfél zárt sorokban tömegestül vonul fel, míg a mi oldalunkon sokan egyedül, saját szakállukra vívnak.” – Itt egy pap működteti saját kis kápolnácskáját, ott egy másik egy tucatnyi hívet toboroz maga köré, egy harmadik privát kinyilatkoztatásokkal szerez magának követőket. Ehelyütt „tridenti misét” mond valaki, amott „V. Pius rítusát”, másutt „a hagyományos római misét”, itt „latint” és ott „konzervatívat”.

Ezzel szemben Lefebvre érsek és az általa alapított papi közösség mindig súlyt helyezett arra, hogy az egyházi szellemet megőrizze. Nem az a céljuk, hogy a vallási kínálatot gazdagítsák. A Papi Közösség pótlást akar nyújtani az Egyház eme válságában, ahol az Egyház szokásos struktúrája, az egyházmegyék és a plébániák az egyházi „napfogyatkozás” által elsötétedtek. A katolikus Egyházat akarja folytatni, és ezért ragaszkodik a pápa, a püspökök és a plébánosok jogi helyzetéhez, akkor is, ha e tekintélyekkel szemben az adott körülmények között sokszor engedetlennek kell lennünk vagy ellenállást kell tanúsítunk. E kettőhöz, a tekintélyhez és a hamisítatlan katolikus hithez való ragaszkodásunkkal az egyházi szellemnek tartozunk.

Ne forgácsoljuk hát szét magunkat. Ne azt keressük, ami személyes jámborságunknak vagy ízlésünknek a legjobban tetszik, hanem azt, ami az Egyház szellemének a felel meg. Ehhez tartozik a gyülekezet, amely az igazi szentmiseáldozaton való közös és kizárólagos részvételben manifesztálódik, amelyet nyilvánosan és „una cum Papa nostro” celebrálnak, de az aposztázia szellemével kötött mindennemű kompromisszum elutasítása mellett, amely ma Rómát és az egész Egyházat uralja. Ez esetben valóságosan katolikusok vagyunk, és az Üdvözítő nem vetheti szemünkre: „Aki nincs velem, az ellenem van, aki nem gyűjt velem, az szétszór.” (Mt 12,30; Lk 11,23)

Akármilyen gyengék is vagyunk, ma is egységünk adná az erőnket az Egyház javára. Azt már nem is szükséges megemlíteni, hogy Jézus Szentséges Szívének és Mária Szeplőtelen Szívének nem tudunk nagyobb bánatot okozni, mint megosztottságunkkal és viszályainkkal, míg a legnagyobb örömet számukra egységünk jelentené.

[Megjegyzés 2014. június 7-én
Már nem tudom, hogy ezt a cikket Zaby atya pontosan mikor írta, de mivel már Ratzingert említi pápaként, és én a Szent Margit Lap 2006. szeptemberi számában jelentettem meg, nem lehet ez utóbbi dátumnál fiatalabb és 2005 áprilisánál idősebb. Azért közlöm újfent Zaby atya mostani állaspontjával sok helyen ellentétben levő írást, hogy egyfelől kiderüljön, Zaby atya mindig is, már a régi „boldog békeidőkben” (vagyis „nyugodt” Piuszos-korszakában) gondolkozott és írt, másfelől, hogy illusztráljam, honnan hova lehet eljutni Isten kegyelmével. Ez a cikk úgymond a kezdet, és a Válasz égető kérdéseinkre című oldalon folyamatosan megjelenő új cikkei a jelen, azaz a cél.]


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA