SUMMORUM PONTIFICUM

MOTU PROPRIO (=saját indíttatásból kiadott apostoli levél)
(forrás: www.kath.net – 2007. július 7.)

Litterae Apostolicae Motu Proprio Datae

LITTERAE APOSTOLICAE
MOTU PROPRIO DATAE
BENEDICTUS XVI

„A Római Pápáknak a mai napig mindig gondjuk volt arra, hogy Krisztus Egyháza az Isteni Fölségnek méltó kultuszt mutasson be, „nevének dicséretére és dicsőségére” és „az Ő egész szent Egyházának üdvére”.

Úgy az emberemlékezetet meghaladó idő óta, mint a jövőben az az alapelvet kell megőrizni, „mely szerint minden részegyháznak az Egyház egészével nem csak a hit tanításában és a szentségi jelekben kell megegyeznie, hanem az univerzális, az apostoli és a szakadatlan hagyományból kapott szokások tekintetében is, melyeket nem csak a tévedések elkerülése miatt kell betartani, hanem a hit csorbítatlan továbbadása miatt is, mivel az Egyház imádságának törvénye (lex orandi) hitének törvényével felel meg (lex credendi)”. (Institutio Generalis Missalis Romani, Editio Tertia, 2002, Nr. 397.)

Azon pápák közül, akik eme feladatra különös gondot fordítottak, Nagy Szent Gergely pápa neve magaslik ki; ő gondoskodott arról, hogy mind a katolikus hit, mind a kultusz és a kultúra kincsei, melyeket az előtte élt rómaiak évszázadokon keresztül összegyűjtöttek, Európa fiatal népeihez eljussanak. Ő rendelte el a szent liturgia – úgy a szentmisének, mint az Officium Divinum-nak – Rómában ünnepelt formájának rögzítését és megőrzését. A liturgiának ez a formája rendkívül nagy segítségére volt azoknak a szerzeteseknek és apácáknak, akik Szent Benedek szabályai alatt szolgáltak és ugyanakkor mindenütt az Evangéliumnak életükkel való hirdetésével azt a fölötte üdvözítő kijelentést is szemléltették, miszerint „semmit nem szabad az istentisztelet elé helyezni” (Kap 43). A római szokás szerint ünnepelt szent liturgia ily módon nem csak a hitet és az ájtatosságot serkentette, termékenyítette meg, hanem sok nép kultúráját is.

Kétségtelen, hogy az Egyház latin liturgiája – a keresztény idők összes évszázadának különböző formáival – nagyon sok szent lelki életére hatott serkentőleg és ezáltal számos népet erősített meg az isteni tisztelet erényében és jámborságukat megtermékenyítette.

Arra azonban, hogy a szent liturgia ezt a feladatot még hatásosabban oldja meg, az évszázadok során további pápák különös gonddal ügyeltek; közülük Szent V. Pius pápa emelkedik ki, aki a Trienti Zsinat határozatai nyomán nagy lelkipásztori buzgósággal az Egyház egész kultuszát megújította, a kiadványokat kijavította és gondoskodott „az atyák normái szerint megreformált” liturgikus könyvekről és ezeket a latin Egyháznak használatra átadta.

A római rítus liturgikus könyvei közül világosan kiemelkedik a Római Misekönyv; ez a misekönyv Róma városában keletkezett és az ezt követő évszázadokban lépésről-lépésre olyan formákat vett fel, melyek nagy hasonlóságot mutattak az utolsó generációk alatt érvényben levőkkel.
     „Ugyanezt a célt követték a következő évszázadok során a pápák, mikor a liturgikus rítusok megújításán vagy meghatározásán ügyködtek és végül, ezen évszázad elején egy általános reformhoz hozzáfogtak.” (II. János Pál pápa, Vicesimus quintus annus, 1988. december 4., Nr. 3: AAS 81 (1989) 899.) Így tették ezt Elődeink, VIII. Kelemen, VIII. Orbán, Szent X. Pius, XV. Benedek, XII. Pius és Boldog XXIII. János pápák.

Az újabb időben a II. Vatikáni Zsinat fejezte ki azt az óhaját, hogy az istentisztelettel szembeni kívánatos vigyázattal és tisztelettel a liturgiát ismét meg kell reformálni és korunk igényeihez kell igazítani.
     E kívánságtól vezéreltetve approbálta Elődünk, VI. Pál pápa a megreformált és részben megújított liturgikus könyveket a latin Egyház számára 1970-ben; melyet mindenütt a világon számos nyelvre lefordítva a püspökök, valamint a papok és a hívek készségesen elfogadtak. II. János Pál pápa rekognoszkálta e Római Misekönyv harmadik Editio typica-ját. Ily módon munkálkodtak a pápák azon, hogy „hogy ez a «liturgikus épület» […] méltóságával és összhangjával ékesen” újra ragyogjon. (Szent X. Pius pápa, „Motu Proprio” Abhinc duos annos 1913. október 23.: AAS 5 (1913) 449-450; vgl. II. János Pál pápa Vicesimus quintus annus, Nr. 3: AAS 81 (1989) 899.)

Másfelől bizonyos vidékeken nem kevés hívő akkora szeretettel és érzelemmel ragaszkodott és ragaszkodik továbbra is azon régi liturgikus formákhoz, mely kultúrájukat és szellemüket, lelküket alapvetően meghatározta, hogy II. János Pál pápa, e hívek iránti lelkipásztori aggodalomtól vezéreltetve, 1984-ben a „Quattuor abhinc annos” kezdetű különleges indulttal, melyet az istentiszteletek kongregációja fogalmazott meg, megadta a lehetőséget számukra annak a Római Misekönyvnek a használatára, melyet XXIII. János pápa 1962-ben kiadott; ezután 1988-ban II. János Pál pápa a Motu Proprioként kiadott „Ecclesia Dei” című apostoli iratban felszólította a püspököket, hogy ezt a lehetőséget nagyvonalúan és nagylelkűen minden olyan hívő javára, aki ezt kéri, adják meg.

Miután e hívek esdeklő kérését már Elődünk, II. János Pál pápa hosszabb ideje mérlegelte és bíboros atyáink a 2006. március 23-án tartott konzisztóriumon is meghallgattak, miután mindent alaposan mérlegeltünk, a Szentlélek segítségül hívása után és szilárdan bízva Isten segítségében, a szóban forgó apostoli levéllel a következőket HATÁROZZUK:

1. cikkely: A VI. Pál pápa által kihirdetett Római Misekönyv (Missale Romanum) a latin rítusú katolikus Egyház esetében a „lex orandi” rendes kifejezési formája. Viszont a Szent V. Pius pápa által közzétett és a Boldog XXIII. János pápa újra kiadott Római Misekönyvet az Egyház ugyanazon „lex orandi” rendkívüli kifejezési formájának kell tartani, és tiszteletreméltó és ősi használata miatt kellő tiszteletet kell iránta tanúsítani. Az Egyház „lex orandi”-jának ezen két kifejeződése semmiképpen sem vezet a „lex credendi” megosztottságához; hiszen ezek csak az egyetlen római rítus két használati formái.
     Ennek megfelelően megengedett a szentmiseáldozatot a Római Misekönyv Boldog XXIII. János pápa által közzétett és soha el nem törölt Editio typica-ja alapján az Egyház liturgiájának rendkívüli formájaként ünnepelni. Az ezt megelőző „Quattuor abhinc annos” és „Ecclesia Dei” dokumentumokban e misekönyv használatára előírt feltételeket azonban a következőképpen helyettesítjük:

2. cikkely: A nép nélkül bemutatott misékben minden latin rítusú katolikus pap, akár egyházmegyés, akár szerzetes, vagy a XXIII. János által 1962-ben kiadott Misekönyvet, vagy a VI. Pál pápa által 1970-ben kiadott Misekönyvet használhatja, mégpedig minden nap, kivéve a Szent Három Napot (megj.: e három szent napon – Triduum Sacrum – a zsinat előtt sem volt a magánmise megengedett). A mise ilyetén bemutatásához, akár az egyik, akár a másik Misekönyv szerint, a papnak nincs szüksége semmilyen engedélyre, sem a Szentszéktől, sem az ordináriustól.

3. cikkely: Ha a megszentelt élet intézményeinek közösségei vagy az apostoli élet társaságai, akár pápai, akár egyházmegyei jogúak, konvent-, illetve „közösségi miséiken” saját kápolnáikban az 1962-ben kiadott Misekönyv szerint óhajtják bemutatni a szentmisét, ez megengedett számukra. Ha egy önálló közösség, vagy egy egész intézmény, illetve társaság gyakran, rendszeresen vagy állandóan ilyen misét akar bemutatni, ennek eldöntése a jog normái, valamint a törvények és a helyi (partikuláris) szabályzatok alapján a nagyobb elöljárók kötelessége.

4. cikkely: A fenti, 2. cikkelyben említett szentmiséken, a kánonjognak megfelelően, azon keresztény hívek is részt vehetnek, akik ezt saját maguk kérik.

5. cikkely 1. §: Azokon a plébániákon, ahol állandó jelleggel létezik a megelőző liturgikus hagyományokhoz ragaszkodó hívek egy csoportja, a plébános készségesen tegyen eleget kérésüknek, amely a szentmise 1962-es Római Misekönyv szerinti bemutatására irányul. Neki magának legyen gondja, hogy ezen hívek java összhangban legyen a plébánia rendes lelkipásztori tevékenységével, a püspök vezetése alatt, a 392. kánon értelmében, miközben a viszálykodást el kell kerülni, és az Egyház egységét elő kell segíteni.

     2. §: A XXIII. János Misekönyve szerinti misét hétköznapokon lehet bemutatni; mindazonáltal vasárnapokon és ünnepnapokon szintén lehet egy ilyen rítusú misét ünnepelni.

     3. §: Azon híveknek és papoknak, akik azt kérik, a plébános engedje meg az ezen rendkívüli forma szerinti celebrálást különleges alkalmakkor is, így például házasságkötésnél, temetésnél vagy helyzettől függő ünnepekkor, mint például zarándoklatokkor.

     4. §: A papok, akik használják Boldog XXIII. János Misekönyvét, erre alkalmasaknak és kánonjogilag büntetlennek kell lenniük.

     5. §: Azokban a templomokban, amelyek se nem plébánia-, se nem szerzetesi templomok, a rektor (templomigazgató) feladata a fenti előírásoknak megfelelően az engedélyt megadni.

6. cikkely: Azon miséken, melyeket a Boldog XXIII. János Misekönyve szerint a néppel együtt mutatnak be, az olvasmányok népnyelven is elhangozhatnak, a Szentszék által jóváhagyott fordításokat használva.

7. cikkely: Ahol a laikusok valamely csoportja a plébánostól nem kapja meg, amit az 5.cikkely 1 paragrafusa szerint kér, értesíteni kell a helyi megyéspüspököt. A püspököt nyomatékosan felszólítjuk, hogy teljesítse kívánságukat. Ha a püspök nem tudja biztosítani a szentmise ilyen rítusú megünneplését, az ügyet közölni kell az „Ecclesia Dei” Pápai Bizottsággal.

8. cikkely: Az a püspök, aki szeretne eleget tenni a keresztény hívek ilyen nemű kérésének, de különböző okok miatt ezt nem tudja megtenni, az „Ecclesia Dei” Pápai Bizottsághoz fordulhat, amelynek kötelessége tanácsot és segítséget adni.

9. cikkely 1. §: A plébános, miután mindent figyelmesen mérlegelt, megadhatja az engedélyt a régi rítus használatára a keresztség, a házasság, a gyónás és az utolsó kenet szentségeinek kiszolgáltatásánál is, ha ez a lelkek javát szolgálja.

     2. §: A püspököket felhatalmazzuk, hogy a bérmálás szentségét a régi Pontificale Romanum szerint ünnepeljék, ha a lelkek java ezt tanácsolja.

     3. §: A felszentelt klerikusoknak joguk van a Boldog XXIII. János által 1962-ben kiadott Római Breviáriumot is használni.

10. cikkely: A helyi ordinárius, ha azt tanácsosnak ítéli meg, a római rítus régebbi formájának ünneplésére személyi plébániát is felállíthat az 518. kánon értelmében, vagy e célra kinevezhet egy templomigazgatót, illetve káplánt, megtartva a kánonjog előírásait.

11.cikkely: Az 1988-ban II. János Pál által felállított „Ecclesia Dei” Pápai Bizottság folytatja működését. Ez a bizottság kapja meg azt a formát, feladatokat és felhatalmazásokat, amelyekkel a pápa őt felruházni akarja.

12. cikkely: Ugyanez a bizottság, azon felhatalmazásokon túl, amelyekkel már bír, fogja a Szentszék tekintélyét gyakorolni, mialatt e rendelkezések figyelembevétele és alkalmazása fölött őrködik.

Mindaz, amit Mi ezzel a motu proprio formájában kiadott Apostoli Levelünkkel meghatároztunk – így rendelkezünk – érvényes és jogerős, és folyó év szeptember 14-től, a Szent Kereszt felmagasztaltatása ünnepétől betartandó, minden más ezzel ellentétes intézkedés ellenére.

Kelt Rómában, Szent Péternél, 2007. július 7-én, pápaságunk harmadik évében.


vissza

a HABEMUS PAPAM oldalra                              a KEZDŐLAPRA