Isten képmása emberi kézből
Írta: Paul Badde
(forrás: www.kath.net – 2008. január 19.)

(A következő írás meglehet, hogy sokakat megdöbbent. Michelangelóról nem szokás bírálólag írni. A cikk éppen ezért fontos: szakít a sablonokkal, a „belénkvert” kötelező véleménnyel és kimondja azt a tényt, melyet minden elfogulatlan, józan néző maga is láthat, ha „tényleg” odanéz: Michelangelo egyáltalán nem keresztény alkotásait, melyeket a sznobok irányította ízlés leborulva és másokat is leborultatva imád évszázadok óta.)

Mióta XVI. Benedek pápa a régi liturgiát ismét szabaddá tette, Rómában nem akarnak megszűnni a találgatások arról, vajon mikor fog maga a pápa egy szentmisét a tridenti rítusban megünnepelni, abban a rítusban, amelyben megkeresztelték és pappá szentelték. Vajon a Szent Péter bazilikában ad-e ilyen irányú jelzést?
      Előjelnek volt tekinthető, amikor 1999 áprilisában Weimarban Ratzinger bíboros tridenti rítusú ünnepi misét celebrált. Voltak, akik akkor így kiáltottak: botrány. De mi akadályozhatná meg, hogy Péter utóda most a Szent Péterben ünnepeljen egy ilyen szentmisét? Sokan látták ennek idejét eljönni, amikor október elején Piero Marini szertartásmestert, akinek a régi liturgia iránti szkepszise közismert, leváltották.

Január 13-án úgy tűnt végre itt az idő. A pápa a Sixtusi kápolnában a híveknek háttal celebrálta a szentmisét. A média beszámolt róla. Fordulóponthoz érkeztünk talán? „A Szentatya ugyan a főoltárnál, de nem a tridenti rítust celebrálta”, hangzott azonnal a jelentés a Vatikánból. Majd hétfőn: A pápa „versus Deum” celebrált.

Ennek a kijelentésnek azonban a főoltár mögött levő Utolsó Ítélet előtt több mint pikáns íze van. Pontosan 500 évvel ezelőtt kezdték el II. Gyula pápa alatt a Sixtusi kápolna kifestését. 40 évvel ezután éppen itt történt meg a keresztény Isten-kép azon forradalmi átalakítása, amely előtt most vasárnap XVI. Benedek pápa akarva nem akarva térdet hajtott.
      Mert 500 évvel ezelőtt sem volt másképp, mint most: nem létezik bőszítőbb dogma, mint Isten emberré válása. Az az elképzelés, hogy az ég, a föld és minden teremtmény teremtője egy nap maga is emberré lett, egy asszonytól született, nem hihető csak úgy egyszerűen.
      Ez a dogma minden értelmet felülmúl. Mégis ez a hit a kereszténység alapja. Az emberré vált Isten konkrét arcképe ezért elválaszthatatlanul hozzátartozik Európához. Ami Európa sajátosságát kiteszi, annak biztosan köze van ahhoz, hogy ez az arckép tekintett le évszázadokon keresztül Európa összes helységére.

Hogy ez az arckép hogyan néz ki, efelől semmi kétség nem volt: a 16. század közepéig nem akadt olyan Krisztus kép, amely eltért volna az ismert „Veronika kendő” és a torinói halotti lepel képétől. 1500-ban Albrecht Dürer Nürnbergben egy radikális önarcképet festett, amelyen saját magát Krisztus képmásának ábrázolta. Eretnekséget ez nem jelentett. Ellenkezőleg: konzekvens volt. Csak azt mutatta, hogy az emberi méltóság végülis csak az ember zsidó-keresztény istenképűségéből vezethető le, vagyis a Genezis azon mondatából, hogy Isten az embert saját képmására teremtette. Pontosan ezt az öntudatot dokumentálja Dürer önarcképe.

De a keresztény hit továbbmegy: Isten nem csak képmására teremtette az embert, de végül saját arcát is megmutatta az embernek. Talán senki nem riadt vissza ettől a gondolattól jobban, mint Michelangelo Buonarotti, aki 40 évvel Dürer mesterművének keletkezése után ismét az előtt a feladat előtt állt, hogy Krisztusról portrét készítsen. Amit a 60 éves zsenire rábíztak, az a keresztény kép-világ középpontja volt: a Sixtusi kápolna homlokfala, az Utolsó Ítélet.
      Michelangelo képének leleplezésekor, 1541-ben III. Pál pápa minden bíborosával együtt térdre ereszkedett a mestermű előtt, úgy ahogy 2008. január 13-án XVI. Benedek pápa is. Az Utolsó Ítéletet hamar kikiáltották a kereszténység felülmúlhatatlan kincsének. III. Pál pápa pontifikátusa olyan drámai eseményekkel van összekötve, mint a Trienti Zsinat egybehívása vagy a jezsuita rend jóváhagyása.

Talán éppen ezért merült feledésbe, hogy az ő kormányzása óta a katolikus kép-világ szívében, Róma szívében, a Vatikán szívében, a Sixtusi kápolna szívében, az Utolsó Ítélet szívében a világbíró központi figurája nem Krisztus jól ismert arcjegyeit viseli. Mi talán Friedrich Schillernek nézhetnénk ez a figurát. De ez a figura se nem Schiller, se nem Jézus, hanem egy szakálltalan Apolló: ez a bosszúálló az istenek között, ez Zeus fia, akit itt Michelangelo a homlokfalra festett. A portré eredetije ma a Vatikáni Múzeum Belvedere udvarában található. Egy nagy márvány mellszobor, amit Michelangelo ennek a „Krisztusnak” modelljéül választott. Alapjában véve ez egy iszonyatos blaszfémia volt.

Hogy mi késztette erre Michelangelót, csak az ég tudja. A Szent Péter dóm Péter sírjánál még ma is látható egy a 9. századból változatlanul ott maradt mozaik, mely a világbírót ábrázolja. A kanonikus Krisztus-képekből sehol sem volt hiány Rómában. Michelangelo új Messiásának ugyan még megvannak a (piciny) sebhelyei kezén és lábán, de ezek inkább manikűrös díszítéseknek tűnnek.
      Ez a férfi egy atléta, akinek arcán nyoma sincs a szenvedésnek. Ez a Jézus csak csinos. Nem is néz szembe, mint addig minden Krisztus-kép, hanem elfordítja a fejét, mint egy önimádó táncos. Ez a férfi nem a Názáreti Jézus. Ebben Isten nem az ő emberi arcát mutatja. Pályája csúcsán Michelangelo a keresztények Isten-képét egy pogány bálványképpel cserélte fel.

Ez a dolog természetesen ismert, és a művészettörténészeknél már régóta csak vállrándítást vált ki, de a filozófusoknál, a történészeknél, vagy pláne a teológusoknál semmilyen ah vagy oh-t, hiszen az ő számukra Isten-képe már régóta metafora lett, melynek Krisztus konkrét arcához semmi köze.

Az Utolsó Ítélet leleplezésekor ugyan voltak kisebb viták arról, hogy hiányoznak a hagyományos attribútumok, mint például a szentek glóriái vagy az angyalok szárnyai, de alapjában a mester e munkája előtt nemsokára az egész világ térdre hullott. (Mégha Michelangelo alakjainak szentségtörő meztelenségét, például Szűz Mária meztelen combjait(!) meg is próbálták eltüntetni.)

Michelangelo azonban biztosan tudta, hogy mit csinál, ő nem volt naiv. Későbbi munkáiban vissza is tért a hagyományos Krisztus ábrázoláshoz. A világ ítéleténél Krisztus helyén azonban mai napig Apollója áll. Ez volt az első látványos lépés azon az úton, amelyen a művészek később még azt is állíthatták, hogy a kereszten levő szögesdrót Istent ábrázolja (a koncentrációs táborok miatt és így tovább). Tévtanok tehát a képek világát ugyanúgy sújtották, mint a szavak világát, de még máig fel nem mért következményekkel.

Nehéz megmondani, hogy itt vette-e kezdetét a relativizmus diktatúrája. Mindazonáltal egy súlyosabban ható viszonylagossá tétel, mint az egyetlen Isten képének kicserélése, aligha képzelhető el. Itt az elmúlt évezred egyik legnagyobb művésze kultúránk központi vezérképét csaknem észrevétlenül egy hamis kópiával cserélte ki.

Lehetetlen, hogy ez következmények nélkül maradhatott. „A valósághoz vezető egyik út a képeken keresztül vezet”, írta egyszer Elias Canetti. „A képek határozzák meg, amit átélünk. Minden porcikánkba beleivódnak. Azon képek szerint, amelyekből állunk, kerülünk különböző életbe.” Csak Jézus képénél kell ennek másképp lennie, ahol „valóban látjuk, ki Isten és milyen Isten”, miként ezt XVI. Benedek pápa nemrég mondta?

Vajon mit látott ő január 13-án, amikor tekintetét a kereszt fölött Michelangelo Apollójára emelte?


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA