Boldogasszony népe
Írta: Dr. Bíró Bertalan

„Krisztus Anyjának tulajdon neve a magyaroknak nemzetségében ki nem mondatik – hirdeti felénk közel kilencszáz év távolából Szent Gellért ősmagyar legendás életrajza – hanem csak Királyué asszonynak mondatik, miért is Pannóniát a Szűz Boldogasszony családjának nevezte Szent István király.

Mikor a híveknek s a papoknak száma növekedett – jelenti tovább ugyanez az ősmagyar legenda – Gellért Püspök, ez az Isten embere a Maros partján fő monostort építtetett. E monostorban az Isten Anyjának tiszteletére oltárt emelt és tulajdon amaz oltárnak előtte ezüst tömjénezőt függesztett ... És minden szombatnapokon a Püspök szintazonképpen mint a Boldogságos Szűz Mária mennybevitelének ünnepén buzgóságos dicséreteinek ájtatosságát ugyanott kilenc szentlecke hozzáadásával megtoldotta. Tulajdon ama napokban még az irgalmasságnak cselekedeteit is bőségesebben gyakorolta …”

A magyarság tehát dumamelléki történetének első percében is örök eljegyzéssel kötötte egybe sorsát a Boldogasszonnyal. A történetírók kevésbé figyelhették meg, a művelődéstörténetünket kutató tudósok viszont nem fordítottak sok figyelmet arra, hogy alaposabban vegyék szemügyre ennek a testvértelen népnek önfeledt odafordulását a nagyhatalmú Szent Szűz felé. Pedig történelmünk tele van a máriás hit csodás politikai és tudományos; népművészeti és irodalmi megnyilvánulásaival. Innen van aztán, hogy bár a magyarság máriás hite oly erőteljesen verődött ki mindig, manapság mégis külön bizonyítékok után kell kutatnunk, hiszen középiskoláinknak még legkatolikusabbjai sem szólnak kimerítően erről. Pedig alig van a magyarság életében oly világnézet s alig van oly eszme, mely úgy végigkísérte volna és oly sajátosan magyar volna, mint épp a Boldogságos Szűznek hite és magyaros szolgálása. E hittel és szolgálással az ezeréves magyar nép valóban a Boldogasszony népének bizonyult.

Alig múlt el két emberöltő, hogy a szent Király felajánlotta árva népét a Boldogasszony oltalmának és Szent László királyunk idején már hivatalosan is elnevezik Magyarországot Mária-birodalomnak, Regnum Marianum-nak. Szent László után szintén alig telik el újabb két emberöltő és IV. István királyunk a magyar nép közé osztja az első Mária-veretű pénzünket, máriást.
      Ne feledjük, hogy míg a magyarság politikailag is a Boldogasszony népévé avatja magát, azalatt Németországban kegyetlen lángolással ég az invesztitúra harc és dúl VII. Gergely és IV. Henrik ádáz csatája, majd a második fellángolása az invesztitúra harcnak.
      Szűz Máriának magyar államvédői méltósága tündököl a magyar Szent Koronán is, ahol még bizánci komolysággal néz testvértelen népére. A koronázási paláston pedig a Boldogasszony képe ezzel a felirattal áll: „Emicat in coelis Sanctae Genetricis imago – Tündöklik égen az Istenanya képe.” Egész Nyugat-Európa forrongott s az akkori politikai hatalom minden ármánykodásával és erőszakosságával tört az erőskezű VII. Gergely pápa ellen, amikor a magyar királyok már olyan keresztre tették megilletődéstől remegő ujjaikat a koronázási eskükön, amelyen „Regina coeli Patrona Hungariae – Mennyországnak Királynéja Magyarország Védőasszonya” a felírás máig. És alig fejezték be Párizsban a világhírű Notre Dame székesegyház építését, amikor a Duna mentén a budai Várhegyen építeni kezdik Boldogasszony gyönyörűséges főtemplomát a tatárjárás pusztításai után: „ain schőn Münster Welt. Das ist geweicht und erpawn – Zu Ern unser Frawn” – mint az Austriae Chronicon hirdette verses büszkeséggel.

Nyugaton a Cid-románcok negédeskednek és a Niebelungenlied zúg és harsonázik vérről és ármányról, amikor a budai zsinat nálunk 1279-ben elrendeli, hogy minden magyar pap hajtsa meg fejét valahányszor a Boldogasszony képe előtt elmegy. Vannak, akik lenézéssel látják, hogy amíg Nyugaton, Itáliában Aquinói Szent Tamás egész évezredes világszemléletet épít és Dante halálakor a világot már felajzotta a Rinascimento nagy hőskölteménye, nálunk a königsbergi töredék szegényes Mária-énekei nyikorogják az önálló eszmeiséget. Ám ezek elfeledik, hogy Magyarország akkor kezd éledni a tatárjárás borzalmaiból és a rettentő szenvedéseket kiállott népnek, a Boldogasszony népének, a hárommillió igazi koldusnak akkor ezek a szegényes Mária-énekek öntöttek vigaszt és munkakedvet, hogy fölépíthették az Anjouk új, világszép és művelt közép-európai birodalmát, az újabb, a második Regnum Marianumot. Ezek a lenézett és szegényesnek nézett Mária-énekek a népéi voltak és életet adtak, tetterőt. Márpedig minden irodalmi mű értéke annyiban magas, amennyi életet tud adni.

Van azonban mindezen felül a magyar Mária-tiszteletnek valami sajátos jellemzője. Érdekes volna megrajzolni, hogy az egyes nemzeti s faji sajátságok hogyan hódoltak a Boldogságos Szűz előtt, s melyik eszmei jelentést igyekeztek kihangsúlyozni Mária-tisztelésükben. A bizánciak s az itáliaiak az Istenanyát, a hispánok inkább a diadalmas Szüzet, a germánok a szent karácsonyéj Szűzanyját, a szlávok a fájdalmas és könnyező Istenszülő Bogorodicét csodálták meg. A magyarság ebben is sajátos módot talált: szinte kezdet óta a fennkölt tisztaság, a bűnnélküli, a kegyelemteljes és szeplőtelen Szűznek hódolt. A magyar nép a maga lovagias tiszteletének maradandó megvalósulását a női eszmény és a tiszta élet iránt különösen a Szeplőtelen Szűz eszményében lelte.

Nem írta meg senki, hogy a magyar nép járult-e valamit is hozzá a katolikus egyház dogmatörténeti érveihez, ám egy megírandó mariológia sohasem nélkülözheti majd azokat a ma is fennálló valóságokat, amelyeket a magyarság hozott létre e téren. Voltaképpen csak alig 80 esztendeje, hogy IX. Pius ünnepélyes székhatározatként kihirdette Szűz Mária szeplőtelenül való fogantatásának hittételét. A magyar nép azonban már ez ünnepélyes székhatározat kihirdetése előtt 7-800 évvel vallotta, élte és követte e dogmát. Mégpedig a magyar nép ismert ázsiai ragaszkodásával, természetességével és lángolásával.

Tömegőrülettől volt vemhes akkoriban Dél-Franciaország s ott utazgatott a toprongyos albiaiak közt két csillogó szemű spanyol pap: Diego, az evedói püspök meg a komoly nézésű osmai kanonok, Domenigo da Guzman y Aza, aki ezzel az utazásával indult bele a világtörténelembe Szent Domonkos néven. Ekkortájt, 1201-ben nálunk serény magyar kezek építik az első olyan Mária-templomot, amely az addigiaktól eltérőleg a „Szeplőtelen Fogantatás tiszteletére” épült, mégpedig éppen – Sárospatakon. Hogy a magyar ajak mily imát suttogott e templomban, nem tudjuk. Hiszen ekkor a rózsafüzért még nem kapta meg Szent Domonkos és a ma ismert Üdvözlégyet is csak félig imádkozták. Annyit, amennyit Gábriel angyal és a Hebroni Szent Erzsébet mondottak el Szűz Máriának. De még ez sem volt általánosan ismert imádság Nyugaton, hiszen Regensburgi Berthold – aki 1240-től harminc éven át az egész német-római birodalmat és hazánkat is végigprédikálta mint a középkor leghíresebb népszónoka – az egyik szentbeszéde előtt a híveket felszólította, hogy „aki tudja”, vele együtt imádkozza el az Üdvözlégyet a Miatyánk után.
      A loretói litániának híre-hamva sem volt még, amikor a tiszaháti magyar nép már búcsús tömegekkel zarándokolt a sárospataki Mária-templomba, hogy könyörögjön a Szeplőtelenhez a magyar kereszteshadakért, az Aranybulla áldásos politikai beválásáért s a fenyegető tatárdúlás miatt. Külön magyar büszkeségünk, hogy Dante még nem látta meg a tisztaságos Szüzet a Paradiso égi köreiben, sem Assisi Ferenc nem zengte el Naphimnuszát és Aquinói Szent Tamás sem írta meg Summáit, amikor népünk már külön ennek szentelt templomban tisztelte a Szeplőtelen Boldogasszonyt.

Boccaccío akkor hunyta le szemét, hogy itt hagyja torz örökségként a Decameron malackodásait, amikor Nagy Lajos uralkodásának utolsó éveiben, 1375-ben építi Herman bíró a sárosmegyei hegyek közt Kisszeben neves templomát szintén a „Szeplőtelen Fogantatás tiszteletére”. Még ez épült, amikor Vencel cseh király a Moldvába dobatta a gyónási titok áldozatát, Nepomuk Jánost.

Általában az egész magyar közéletet átfogta a Boldogasszony tisztelete az Árpádok alatt. Ekkor mind a tizenegy püspökségnek és 62 apátságnak védőasszonya volt a Boldogságos Szűz. Pedig ezek nemcsak egyházi, hanem sokkal inkább közigazgatási jelentőségűek is voltak. Hogy mily mélységesen átfonta a magyar szellemiséget a Szeplőtelen eszméje, mutatja, hogy Pozsonyi Mihály mihálykői plébános már 1384-ban írt értekezést a Szeplőtelen Fogantatásról. Angliában akkor Wiclef forradalmasítja az egységes katolikus tudományos életszemléletet, míg a frankoknál akkor kezd éledni az Egyház az avignoni fogság ájultságából. Észak-Itália siratja nagy Szentjét, a szépséges Sienai Szent Katalint és a németeknél Minnesang zsong édesbúsan. Alig két emberöltő múlva, a 15. század derekán megjelenik a máig fennmaradt legrégibb magyar prédikáció a debreceni legendáskönyvben „A Bódog Szűz szeplőtelen fogantatásárul”. Mindez akkor, amikor egész Nyugat-Európában szinte semmilyen számottevő irodalmi esemény nincs s csak Firenzében jelenik meg Homérosz görög szövege nyomtatásban. A Szeplőtelen Boldogasszony szolgálásában előzte meg hazánk az egész keresztény Európát s ez nagy művelődéstörténeti büszkeségünk!

Könyvekben sorolható a tényeknek az a garmadája, mely igazolja a magyarság mélységes ragaszkodását a Szent Szűz iránt s azt a tudatot, hogy a magyarság mindig tudta önmagáról, hogy ő a Boldogasszony népe. 1493-ban az esztergomi tartományi zsinat, mely a magyar katolicizmus zsinata volt II. Ulászló alatt, a Szeplőtelen Fogantatás ünnepét a szorosan vett és szigorúan megülendő magyar ünnepek közé sorozta. Pedig ez az ünnep kötelezővé csak 1707-ben lett IX. Kelemen pápa rendeletével. Körülbelül ugyanekkor Temesvári Pelbárt hétszeres érvvel bizonykodik a szeplőtelen fogantatás hite mellett „Stellarium coronae Benedictae Mariae Virginis” című művében, ahogy azt minden valamirevaló irodalomtörténet is jelzi.

Van azonban egy egészen érdekes és feltűnő hallgatással mellőzött bizonyítékunk, hogy a Szeplőtelen Boldogasszony mennyire ihlette népünket. Stuart Mária börtönében várta lefejeztetését s Rómában naptárreformra készültek, amikor a nyírségi homokmezőkön Báthori István építtetni kezdte Nyírbátorban azt a gyönyörű csúcsíves szerzetesi templomot, amely később a reformátusoké lett s máig is az övék. Megvannak még az ősi remekbe faragott stallumok a szokásos hátiratokkal meg a szép szószék. Legmeglepőbb azonban a sekrestyeajtó fölött az a hosszú szövegű vésett fölirat, amely így kezdődik: „In honorem Deiparae Virginis immaculáte conceptae – A szeplőtelenül fogantatott Istenszülő Szűz tiszteletére”. Mennyi ima könyörgött itt a Boldogságos Szűz közbenjárásáért a magyar nép vérzivataros éveiben! Politikai történelmünkben Nándorfehérvár, Szigetvár, Budavár, II. Rákóczi Ferenc és a kuruckor a magyarság soha el nem halkuló hálájáról beszélnek a Boldogasszonnyal szemben.

Tudományos életünk sem maradt el soha a magyar nép ez ősi természetű hódolásában. 1656. december 2-án III. Ferdinánd király a nagyszombati egyetem rektorát, kancellárját s az egész tanári testületet meg a felavatandókat kötelezte, hogy Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának hitét védelmezzék s hirdessék. Minden év december 8-án kellett ezt az esküt megújítani. A mátraszőllösi plébánia évkönyvében lelhető, hogy 1669-ben a visszatérő plébános, Nárai György „mindjárt kezdé építeni régi üdőktől fogvást sok szép ékességektül megfogyatkozott templomunkat, melyben makula nélkül fogantatott Boldogságos Szűz Máriának tiszteletére egy oltárt is csináltatott, melyhez mindjárt ö maga kigyelme szép rendtartással az öreg gazdák közül czéhet rendeztetett”. Ezt a céhet 120 éves működés után II. József semmisítette meg annyi mással együtt. Eperjesen a jezsuiták templomát 1673-ban szintén a Szeplőtelen Fogantatás tiszteletére szentelte föl Szegedy Lénárt Ferenc egri püspök. Mikor pedig a kassai egyetem működni kezdett, 1700. december 10-én Lipót király rendeletéből az egyetem egész személyzetének kötelessége volt a szeplőtelen fogantatás tanát hirdetni és védeni, s az egyetem addig senkit nem avathatott, vagy nem alkalmazhatott, amíg le nem tette e tanra vonatkozó esküt.

A tudós és diadalmas magyarság mellett a szenvedő és esendő magyarok is Boldogasszony palástja alá menekültek. Nemcsak Hunyadi kardja markolatán csavarodott az olvasó, hanem az esztergomi polgárok 1760-ban a pestistől való megmenekülésük emlékére szobrot emeltek a Szent Szűznek: „Divae Mariae a labe originali praeservatae”.

Az Apostoli Szentszék külön ünnepet engedélyezett végül is hazánk ezeréves fönnállásának ünnepségekor, és ezzel csak nyíltan kihirdette minden magyarok hódolatos óhaját: Magyarország Védőasszonya azóta mindig sajátos magyar ünnep. Ezért lett záróköve most is a hármas magyar szentévnek. Mert hogy a magyarság hódolását elfogadta a Szent Szűz, azt mutatja az a gondos őrködés és védelem, amelynek legfényesebb igazolását az ezeréves magyar történelem nyújtja. Most záródó magyar szentévünk sok színes csillogást és szépséges pompát tárt föl. Ám a szentév mérlegét mégsem ezek adják, hanem a megújulva feltörő ősi magyar máriás hit. Mert mit érne, ha ebben a szentévben a magyarság az egész világot meg is nyerte volna, de lelkének kárát vallaná.


vissza

a MAGYARORSZÁG oldalra                              a KEZDŐLAPRA