Valóban semmi sem szent ebben az országban
Írta: Barsi Balázs OFM
2007.
(forrás: www.alfaszovetseg.hu)

Diósi Ágnes „Ha én boszniai apáca volnék” című a Népszabadságban, 1993. május 7-én megjelent cikkének elemzése

A TV Útmutató műsorában „Mert semmi sem szent” címmel egy katolikus szerzetesnővér, egy evangélikus és egy református lelkész és egy zsidó főrabbi fejtette ki véleményét a szerb milicisták által megerőszakolt és teherbe ejtett boszniai apácák ügyében hozott pápai döntésről, miszerint ebben az esetben sincs megengedve a magzatgyilkosság.

Cikkírónk, Diósi Ágnes első megállapítása így hangzik:
     „Miután a téma megközelítése egyértelműen egyoldalú volt, nem róható fel semmilyen hiány. Teológiailag tisztességgel körül is járták a problémát.”
     „A téma” a magzatgyilkosság volt. Egy ember meggyilkolását magát a tényt illetően csak két szempontból lehet tárgyalni; vagy megöljük, vagy nem. A „kettő” viszont a nyelvi logika szerint nem „több”, tehát több szempontból lehetetlen tárgyalni.
     Alkalmazza csak a cikkíró saját életére a lehetőségeket! Azonnal belátja, hogy csak két lehetőség létezik: élet vagy halál. Mivel a másik emberi lény (éspedig ártatlan) meggyilkolása embertelen cselekedet (ennek megállapításához semmiféle vallásos hit nem kell), marad az egyoldalú megoldás: nem szabad megölni az embert! Ha ezt az egyoldalúságot feladjuk a pluralizmus és a demokrácia (ld. parlamenti határozatok) nevében, akkor saját létezésünk alapjait semmisítjük meg. Ebben a kérdésben nincs pluralizmus, mert a pluralizmus csak az értékek pluralizmusa lehet, nem pedig az értékek tagadásáé. Hadd jegyezzem meg, a dolog lényegét illetően az abortusz kérdés nem a teológia szakterülete, hanem általában az emberségé!

„Az érintetteket hiányoltam a műsorból. Nem kifejezetten a szóban forgó apácákat, hanem általában a nőket. Az apáca szereplő lényegében ugyanis nem különbözött az esetről gondolkodó teológus férfiaktól, nem képviselt női szempontokat, mondhatnám, semleges nemű volt. Hiányoztak nekem a nők: az asszonyok, lányok, fiatalok, idősebbek, serdültek és serdületlenek képviselői, akiknek, meglehet, nincsenek teológiai megfontolásaik, viszont jól ismerik szerte a világon és a történelem kezdete óta a háborúk természetrajzát.”
     A cikkíró az úgynevezett álszociológiai módszert hiányolja, amely abban áll, hogy különböző rétegekből szólaltatnak meg „riportalanyokat” – aztán, amit a többség mond, az az igazság. Csakhogy az igazság nem népszavazás kérdése. Ha 100 megkérdezett nő közül 80 azt állítja, hogy ebben az esetben az abortusz a „megoldás” – akkor ez csak azt bizonyítja, hogy százból nyolcvanat hasonló erkölcs- és logikaromboló „írástudóknak” és az örök igazságokat relativizáló negyvenéves párturalomnak sikerült megrontania.
     Az „írástudóknak” (az újságírók is ide számítandók) pontosan az lenne a feladatuk, hogy gondolkozzanak és hogy csakis az igazi és örök értékek világából (igazság, jóság, szépség, szentség, az élet feltétlen tisztelete) világítsák meg napjaink szörnyűségeit és leplezzék le az igazságtalanságot, a gonoszságot, a rútságot, a profanizációt, az élet elleni bűnöket. Igaz, ehhez szellemi-lelki erőkifejtés kellene. Meg kellene keresni az arra érdemes riportalanyokat (amint ezt a szóban forgó katolikus TV adás szerkesztője meg is tette). Ha erről lemond az író, akkor lemondott értelmiségi szerepéről is, s ha mégis ír, megront másokat és ezzel még pénzt is keres a Népszabadság munkatársaként. Hogy lehet az, hogy matematikában, fizikában nem a népszavazás dönt? S miért dönthet az ártatlan ember élete felett? Az olyan erkölcs, amelyet a szubjektív pillanatnyi jólét irányít, ahol az embernek soha nem kell áldozatot hozni, nem erkölcs, hanem erkölcstelenség vagy valami gyalázatos posvány-középszerűség.
     Thomas Mann írja: „Ahol a mindennapi életet öncélnak tekintik, ahol még csak fel sem vetik az életen túlmenő értelmesség és cél kérdését, ott faji, szociális etika, gerincesállat-morál az uralkodó... Ugyan mi fán terem és mit akar ez az erkölcsiség? A biológiai élethez kötött, tehát semmi egyéb, csak hasznos, tehát híján van a hősiességnek, mégpedig igen siralmas mértékben. Arra való, hogy az ember megöregedjék, gazdaggá és egészségessé váljék. A józan észnek s munkának (ebben a cikkben még erről sincs szó, csak az élvhajhászásról) ezt a filiszterumát tartják ők etikának. Holott nem egyéb ez, mint az életnek rongyos polgári formája.”

Miután a cikkíró hiányolja ezt az álszociológiai népszavaztatást az ártatlanok szabad meggyilkolása érdekében, ő maga jelentkezik a pluralizmus és a „másság” (gyűlöletes neologizmus, amely pontosan a másik, a pozitív világnézetet nem akarja elfogadni) nevében:
     „Ezért gondoltam arra, hogy helyettük és köztük természetesen a magam nevében én is elmondom, ami az esetről eszembe jutott. Mintha egy lennék az éppen aktuális sértettek közül. Miért is ne történhetett volna meg, hogy boszniai keresztényként látom meg a napvilágot, valami okból csatlakozom a zárdaszüzek gyülekezetéhez és velem is megesik ez a háborúkban oly szokványos és úgyszólván a kisebb bajok közé sorolható esemény? Mert erőszakkal gyerekeket csinálni azért mégse olyan borzasztó, mint csecsemőket odadobni a kutyáknak, csak gondoljunk bele. Minden relatív.”
     Valóban el lehet játszani a gondolattal, mi lett volna, ha a cikkíró boszniai keresztényként látja meg a napvilágot, tehát ha hinne Jézus Krisztusban, Isten Egyszülött Fiában, aki értünk és a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből, aki meghalt bűneinkért, de harmadnapra feltámadt és minket is feltámaszt az utolsó napon. A játékot halálosan komolyan kell játszani, egyébként nem játék. A cikkírónak ettől a perctől kezdve az előbb összefoglalt hit világában kellene gondolkodnia. Vagy feltételezi, hogy a hívő nem hisz? Ha pedig a cikkírónak megadatott volna a hit kegyelme, akkor a cikket nem folytatná a hiten kívüli szempontjaival, melyek itt-ott embertelen szempontok, stílusa pedig a minden emberi érzést sértő szarkazmus és gúny. Aki a szenvedőkön gúnyolódik és nevetségessé akarja őket tenni, az nemcsak a hit világán (de ami annak előfeltétele) az emberség világán is kívül helyezi magát.

A cikkíró gonosz és felelőtlen játékot űz a szavakkal és az emberi érzésekkel, és hazudik. Azt hazudja, hogy ő most boszniai keresztényként és apácaként, a nőktől elvárható hatalmas empátiával belehelyezkedik a megerőszakolt szerzetesnővérek helyzetébe. Amint látni fogjuk, ezt nem hogy nem teszi meg, hanem gúnyt űz hitükből, szüzességi fogadalmukból és emberségükből. (Aki bele próbálta élni magát a helyzetükbe, az az Útmutatóban megszólaló magyar szerzetesnővér volt!)

A beleélést még szorosabb módon is ígéri olvasóinak. Ő most úgy fog írni, mintha „valami okból csatlakozott volna a zárdaszüzek gyülekezetéhez.” A „valami okból” elárulja a cikkíró egyházellenes és szerzetgyűlölő harcos pártállami ateizmuson nevelkedett fantáziájának szűk körét. Tudniillik: nem „valami okból” (szerelmi csalódás, házasságra való képtelenség, stb.) lesz az ember szerzetessé, hanem minden hajlama és egyéni elképzelése ellenére, „isteni meghívásra”. Hatalmas belső vonzásra, amelynek ellenállni nem tud. Ha ezt a tényt, a hivatást és annak szinte az egész kozmoszt ragyogásba hozó élményét és tényét nem fogadja el a cikkíró, akkor nem élte bele magát a boszniai „zárdaszüzek” lelkületébe.
     Miért használ a cikkíró egy túlhaladott és nyelvileg maradi megnevezést a szerzetesnővérek megjelölésére? Őket a mai magyar nyelven vagy apácáknak, vagy szerzetesnőknek, vagy szerzetesnővéreknek nevezzük. Olyan ez, mintha a cikkírót „némbernek” szólítanánk, használva a nő régies elnevezését. A „gyülekezet” nem „katolikus szó”. Inkább közösséget mondunk. Mindebben illik becsülettel és tisztességgel tájékozódni, mielőtt tollat ragadnánk.

Abba is próbálja „beleélni” magát a cikkíró, hogy vele is megesett ez a háborúkban oly „szokványos és úgyszólván a kisebb bajok közé sorolható esemény.” A cinizmus határát súrolja a megerőszakolt nőkkel szemben azt állítani, hogy ez a háborúban szokványos és kisebb baj. „Mert erőszakkal gyerekeket csinálni azért mégse olyan borzasztó, mint csecsemőket odadobni a kutyáknak, csak gondoljunk bele.” A cikkíró egy pillanatra talán a magzatelhajtás ellen van? Hiszen a magzat és a csecsemő ugyanúgy ember, s ha elítéli az egyik meggyilkolását, akkor azzal elítélte a másikét is. Sajnos később majd látni fogjuk, hogy a magzatgyilkosságból nem csinál problémát. De hát akkor a csecsemőgyilkosságból miért csinálna? Vagy talán a kutyuskákat sajnálja? Hogy nem finoman csomagolt kutyaeledelt kapnak? Mert ez manapság így van; kosárszámra viszik ki kórházakból a meggyilkolt magzatokat (milliókat!) és miattuk bizony nem sírnak hasonló cikkecskeíró hölgyek, de gyászba borul fél Budapest, (már a sajtóban hangot kapó Budapest) két eltűnt kutyuska miatt.

A bekezdést egy árulkodó filozófiai megállapítás zárja: „Minden relatív.” Nem hiszem, hogy Einstein törvényére utalt volna itt filozofikus mélységű cikkírónk, inkább összefoglalja erkölcsi magatartásának lényegét. Hasonló filozofikus vallomások elhangozhatnak abban az újságban, amelyik a szovjet uralmat kiszolgálva a nép rabságának volt napilapja azzal a gyalázatos hazugsággal, hogy „népszabadság” – és most, hogy felszabadult a nép, a cam maradt a régi. Most mást hazudik. Ebben az újságban valóban „minden relatív”.

„Ezért aztán, ha én boszniai apáca volnék, a bennünket ért sérelmet mindenekelőtt összevetettem volna a környezetemben tapasztalható egyéb sérelmekkel. Ha mással nem, a többi nő hasonló sérelmeivel, és érdekelt volna, hogyan viselkedik ilyenkor például egy muzulmán férj. Társaim erre valószínűleg úgy reagáltak volna, hogy igen, de mi apácák vagyunk, ezért a mi sérelmünk egészen más. És fölvetették volna, írni kell a Szentatyának, hogy adjon engedélyt a nem kívánt terhesség megszakítására. Ki látott már apácát nagy hassal, meg szoptatni, pelenkázni, rágondolni se jó. Nem válhat emiatt nevetségessé az egész egyházi rend, ezt a pápa is beláthatja.”
     Ingyenes feltételezés, hogy a boszniai apácák az őket ért sérelmeket nem vetették össze a környezetükben tapasztalt egyéb sérelmekkel. Alattomos sugalmazás, hogy az apácák a pápától abortuszra kértek engedélyt. Borzalmas rágalmazás, hogy az apácákat egyedül a nevetségessé válástól való rettegés motiválja. A negyvenéves kommunista szerzetesüldözés történelme bizonyítja, hogy a kivetett apácák a társadalom legegyüttérzőbb rétege volt; elfekvőkben hősiesen ápolták a kivetett öregeket, árvaházakban incognitóban, anyáknak nem nevezhető nők eldobott gyermekeit gondozták, stb. és sohase volt mozgatójuk, hogy nevetségessé válnak, hiszen Krisztus miatt a világ szemében azokká lettek abban a pillanatban, ahogy felöltötték a szüzességet jelképező fátyolt.

A cikkíró nincs tisztában az „egyházi rend” kifejezéssel, mely kizárólag a felszentelt szolgákat: diakónusokat, papokat és püspököket jelenti, nem pedig a szerzetesrendeket. „Ha én boszniai apáca volnék, fölhívtam volna a figyelmüket, hogy ez a legnagyobb marhaság, hiszen tudni való, egy pápa mit válaszolhat ilyen kérésre. És azt mondtam volna, gyerekek, fogjátok fel, ez merőben új helyzet, mi most itt állunk boszniai apáca létünkre szerb gyerekkel a hasunkban, a pápa nem fog a kedvünkért új törvényeket hozni, ezt a helyzetet magunknak kell megoldanunk, méghozzá nem is együtt, hanem mindegyikünknek külön-külön, egyes-egyedül. Mire ők nyilván azt felelték volna, ez eretnek gondolkodás, mi keresztény apácák vagyunk, ügyünkben csak a pápa dönthet, és mi az ő parancsát fogjuk követni.”
     A „marhaság” szó nem illik valahogy bele ebbe a súlyos lelkiismereti kérdésre utaló cikkbe, meg a „gyerekek” megszólítás sem. Ez nemcsak stíluskérdés. A pörbölyi tragédia esetén sem lett volna csak stíluskérdés hasonló „beleélés után” így szólni a szülők gyülekezetéhez: „Marhaság most már, gyerekek, azon lamentálni, hogy meghaltak a gyerekek.” Itt a cikkíró a legnagyobb tájékozatlanságról tesz tanúságot. Nem csoda, hiszen hittant nem tanult, az eddigi elemzésből pedig láthatjuk, hogy nem szokása utánanézni a dolgoknak. A pápát satrafának vagy valami nagy varázslónak nézi, aki minden problémánkra kidobja az általunk eddig nem is sejtett választ. Nem tudja, hogy a pápának egyszerűen semmiféle hatalma sincs az isteni és természeti törvények felett. Azokat csak őrzi. A gyilkosságot nem engedheti meg a pápa csakúgy, mint ahogy a boszniai apáca sem. Nincs joga az ártatlan emberi élet felett! Cikkírónk azt ajánlaná, hogy egyenként döntsék el, hogy gyilkolnak-e vagy sem. Mintha ez az egyén jogkörébe tartozna (persze a közösség jogkörébe sem tartozik).

Az egész cikk a legteljesebb tájékozatlanságról, szellemi-lelki zavarról, gusztustalan gúnyolódásról és határozott rosszindulatról tesz tanúságot.

„Ha én boszniai apáca volnék ámulva néztem volna, miként követnek el társaim mindent annak érdekében, hogy mégis apácák maradjanak, mintha mi sem történt volna, miközben elkerüli figyelmüket az első kézenfekvő gondolat. S mialatt ők megírták volna a levelet, amit én nem írtam volna alá, azon gondolkodtam volna, akarok-e apáca lenni ezek után. Sorra vettem volna életem eseményeit, amelyek folytán ezt a természettől elrugaszkodott sorsot választottam, és föltettem volna magamnak a kérdést: kegyelmi állapotnak éreztem-e a szüzességet? És azt is: vajon a társaim miért távolítják el maguktól ilyen mereven ezt a kérdést?”
     „Apácának maradni” nem a látszatok fenntartásával lehet, hanem a mindenek felett szeretett Istenhez való kizárólagos hűség által, amely kifejeződik a fogadalmakban; például a szüzességi fogadalomban.
     Ezt a fogadalmat a boszniai apácák nem szegték meg, tehát apácák és pedig szüzek maradtak. A szüzesség nemcsak biológiai tény, hanem teljes emberi odaadás. Ezt ők vissza nem vonták. A cikkíró leglényegesebb önleleplezése abban a kijelentésben érhető tetten, hogy a szüzességet „a természettől elrugaszkodott sors”-nak nevezi. Minden nép, minden vallás, minden kultúra értéknek tartja a szüzességet, amely nem a nemiség megtagadása, hanem felértékelése, hiszen a legnagyobbat adja oda Teremtőjének. A nemiség az egész személy odaadásával teljesül be akár a házasságban, akár a szüzességben. Persze cikkírónk majd csak cikkecskéje végére árulja el, hogy ő mit nevez női természetnek; lefeküdni mindenkivel, akivel csak kedve szottyan, aztán szabadon dönteni a magzat élete felett. Ez viszont nem annyira a nő, mint inkább a k.... meghatározása. Nem hiszem, hogy a női természet, vagy általában az emberi természet ebben mutatkozna meg.

Mi az hogy „természet”? Természet nincs (vagyis: a létezés nem „természetes” – nem magától értetődő), teremtés van! Ha pedig teremtés van, akkor abban a Teremtő akaratát kell keresni. De mi is ez az ember? Most ne keresztény meghatározást vegyünk. Nézzük, mit is mondtak az ókori görögök. Az ember „animal rationale” (értelmes állat). Az értelem legsajátosabb tevékenységét pedig abban látták, hogy a létezés végső értelmét keresi. Ezek a boszniai apácák megtalálták a létezés végső értelmét Istenben. Tehát életük megfelelt az ember legmélyebb természetének. Életformájuk nem rugaszkodott el a természettől!
     Legtöbbjüket „mater”-nek (anyának) szólították eddig is. Ez nem gúnynév, hanem valóságot jelölő megnevezés. Mert anyának lenni nemcsak a szülés által lehet, hanem a megszületett élet teljes elvállalása által is. Az egész világ anyának nevezi a Nobel-díjjal kitüntetett albán apácát. Cikkírónk úgy gondolja, hogy Teréz anya és a hozzá hasonló, életeket mentő és gondozó apácák a természettől elrugaszkodott sorsot választották, míg ő, a cikkíró, aki (a cikke végén saját bevallása szerint) képes lenne lefeküdni sorjában különböző nemzetiségű férfiakkal nem is okvetlenül szerelemből, hanem „jókedvéből” vagyis kizárólag az ösztönös impulzusoknak engedve, élne „természetközeli” életet?

„Ha én boszniai apáca volnék, elborzadtam volna, látván, hogy a pápa válaszára miként öltik magukra az engedelmesség mártíriumát. Magam előtt láttam volna a születendő szerencsétleneket, akiknek ilyen anya és ilyen otthon jutott. Lidérces álmaimban fölrémlett volna az erőszak gyermekeiből alapítandó új szerzetesrend. Gyorsan összeszedtem volna a cókmókomat, hogy mielőbb kívül kerüljek a kapun.”
     A pápai szó csak a lelkiismeret belső szavát hivatott megerősíteni, amely minden normális emberben ilyenkor megszólal: „ne ölj!” Ha pedig valaki egy külső erkölcsi tekintélytől támogatva aláveti magát a belső hangnak, a lehető legjobban cselekszik, mert ez elől a hang elől nem lehet elfutni (mint ahogy a következőkben a cikkíró azt javasolja).
     Aztán, miért gondolja a cikkíró, hogy az erőszak gyermekeiből új szerzetesrendet alapítana a Katolikus Egyház? Nem a pártállam gondolatsémáiban kell ezt elképzelni, amely megpróbált az árvagyerekekből, a lelencekből egyfajta pártállami janicsárokat nevelni! Az olasz Caritas már felajánlotta sokszoros segítségét ahhoz, hogy ezek a megszületendő gyermekek emberhez méltóan nevelődhessenek; szeretetben és szabadságban. Azt hiszem, minden szerzetesrend lélekben örvendezne, ha kereket oldana az olyan tagja, mint a cikkírónk, aki hit és végső erkölcsi normák nélkül él.

„Ha én boszniai apáca volnék, csak ezután kérdeztem volna meg magamtól, akarom-e azt a gyereket vagy sem. Ha idegrendszerem összerándult volna, ha semmi, de semmi azonosságot nem fedeztem volna fel magamban ezzel a belém erőszakolt élettel, ha az öröm szikrája se érintett volna meg a lehetőségtől: gyerekem lesz – akkor első utam az orvoshoz vezetett volna.”
     Íme, itt a bizonyíték az erkölcsi alapelvek teljes hiányáról. Íme a pluralista szemléletű erkölcs a maga végső alapelveinek pluralizmusában, ahol mindenek normájaként az „idegrendszerem összerándulása” áll, nem a megfontolás és az abszolút értékekhez való igazodás. Milyen zseniális a nyelv! Akarva-akaratlanul feltárjuk vele szívünk legmélyét. Jól jegyezzük meg, az abortusz vagyis magzatgyilkosság védelmezőinek legvégső alapelve nem Isten, az örökkévalóság, az Utolsó Ítélet, az élet feltétlen tisztelete, az áldozatos és ingyenes szeretet, hanem „idegrendszerünk összerándulása”. Ez diktálja szexuális életüket és mások életének kioltását.
     De emberinek nevezhető-e az a viselkedésrendszer, amelynek alapja az „idegrendszer összerándulása”? Ez végső eligazító elv lehet a kutyák párzásában és az állatoknak a faj és az egyed fennmaradásáért vívott harcában (bár Konrad Lorenz szerint ott is van valami az „irgalomból”), de nem az ember életében.

„A kényszerű és ugyancsak erőszakos beavatkozás után pedig valószínűleg fölmértem volna, hogy most már nincs más választásom, mint esélyt teremteni egy örömteli terhességhez.”
     Ez az ál-boszniai apáca megint csak nem az apáca lelkületében gondolkodik, mert akkor tudná, hogy a szeretetből Istennek adott szüzesség igazán örömteli és ha ezt az életformát erőszak érte, semmi alapja sincs a hívő léleknek megváltoztatnia korábbi döntését, márcsak azért sem, mert a szerzetesrend, az Egyház, sőt a józanul gondolkodó emberiség továbbra is apácának tartja őt!

„De ha azt éreztem volna, hogy közöm van ehhez az embriónyi szerbhez, s ha netán még valamiféle hála is megmozdult volna bennem az apja iránt, aki ha bunkó módon is, de mégis megszabadított egy fölösleges tehertől és bebizonyította, hogy hála Istennek, ugyanolyan nő vagyok, mint a többi – hát akkor bizony egy jó nagyot nevettem volna.”
     Miért nem fogja fel végre ez az álapáca, hogy az igazi apáca nem „felesleges tehernek” tartja a szüzességét, hanem Szent Pál szerint karizmának (Isten rendkívüli ajándékának) az Egyház és az emberiség javára. És az ilyen szüzességben megélt és másokért élő (sokszor eldobott gyerekeket felnevelő) nőnek nincs szüksége arra, hogy a megerőszakolás ténye döbbentse rá női mivoltára!
     A „hála” emlegetése ebben a szituációban egy valószínűleg pálinkás, lealjasodott szerb milicista iránt, enyhén szólva cinizmus, és ez a fajta nevetés Lucifer nevetése, illetve a cikkírónőnek és táborának a nevetése mások nyomorán.

„Ha én boszniai apáca lennék, fütyülnék a Szentatyára, de megszülném ezt a szerb gyereket. Utána pedig szép sorjában összeszűrném a levet egy horváttal, egy szlovénnel, egy albánnal, egy macedónnal, sőt egy bosnyák muzulmánnal, egy bolgár cigánnyal és egy magyar zsidóval is. Szerelemből. Vagy csak jókedvemből, teljesen mindegy, lényeg az, hogy szebbnél szebb gyerekeket szülnék. Soknyelvű, sokvallású, sokkultúrájú családot alapítanék velük, és megtanítanám őket testvérekként élni. (Nagy kár, hogy nem vagyok boszniai apáca.)”
     Most kapjuk meg egyértelműen a nő meghatározását a cikkíró tollából. A nő az, aki sorjában lefekszik különböző férfiakkal. Ne csodálkozzunk tehát, ha ezek után az apácát (persze sok hívő és nemhívő becsületes feleségét sem) nem tekinti nőnek. Hadd tiltakozzam a nők helyett (azok helyett, akiknek a legnagyobb hálával tartozom, akik közül egyet így nevezek: Édesanyám, többeket így neveztem: nagymama, dédmama; akik közül egyet így szólítok: szeretett, drága húgocskám, akik közül sokakkal a legmélyebb és legtisztább szeretet köt össze) és kijelentsem, hogy cikkírónk nem a nő, hanem a k.... meghatározását adta elég szabatosan.
     Arról pedig biztosítom, hogy az emberiség életében a rég óhajtott testvériséget nem a k....k valósítják meg, hanem a tisztaéletű lányok, a hűséges feleségek, a hőslelkű és életet vállaló boszniai asszonyok és apácák, mert ők hordozzák Isten ártatlanságát, és irgalmát, ami nélkül testvériség nem lehet a földön. (Itt most nincs időnk elemezni cikkírónk „modern” családképletét).

Összefoglalva elénk áll a cikk mély-struktúrájából két alapelv:
     Nem bűn az embert megölni (magzatgyilkosság!) Ez az agresszivitás védelme!
     Nem bűn a paráználkodás! A paráználkodás apoteózisa.

Ha a kettőt egybeolvassuk (mert ezeket az erkölcsi elveket együtt sugallja a cikkíró), akkor megkapjuk a megerőszakolás ideológiáját. Mert ha a férfi „idegrendszere összerándul” egy csinos nőt látva békeidőben, akkor joga lesz leteperni és megerőszakolni. Mennyivel inkább háború esetén, ahol ha ez parancsra és nem „jókedvből” történik, akkor csak a kisebbik baj. A nemi erőszak apológiáját olvasta a tisztelt és jámborul ártatlan olvasó úgy, hogy észre sem vette. Ezek után ne csodálkozzék, ha a cikkben szó sincs a nőket megerőszakoló katonák elitéléséről. Nem gondolt-e arra cikkírónk, hogy jó lenne szerbre fordítani cikkét és terjeszteni a szerb milicisták között, akik igen lelkesen fogadnák?
     Csak majd amikor háborús bűnösökként elítélik azokat a katonákat és a parancsnokaikat, a vádlottak padjáról hiányozni fognak a hasonló cikkírók, akik az erkölcsi nihilizmus terjesztésével vettek részt egyértelműen a háborús bűnökben. Mire utalhat a cinizmust megkoronázó utolsó felsóhajtás, hogy ti. kár, hogy a cikkíró nem boszniai apáca? Talán azt jelenti, hogy a megerőszakolást irigyli? Ez perverzió lenne. Talán a terhességet irigyli? Gondolkodjon el az igazi és szép anyaság lehetőségéről!
     Talán a boszniai apácák hitét és vértanú lelkületét kívánta meg (amint remélem), akkor van még reménye, hogy üdvözülhet.

Minden esetre ez a cikk azt mutatja, hogy nem kár, hogy nem boszniai apáca, de nagy kár, hogy írónak és írástudónak tudja magát.


A cikk az interneten a következő oldalon jelent meg:
http://www.alfaszovetseg.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=84&Itemid=73


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA