Isten szent anyjának, a hála és gyermeki engedelmesség jeléül.
Mint a rózsa vagy liliom árasztja illatát,
úgy áraszd te, Mária, szüzek virága, Fiad felé
imádságodat a hívők üdvösségéért.
|
I. fejezet: A kegyelmi élet – Az első megtérés jelentősége (via purgativa) II. fejezet: A második megtérés – A megvilágosodás útja (via illuminativa) III. fejezet: A harmadik megtérés – A tökéletesek egyesülési útja (via unitiva) IV. fejezet: A lelkiélet három szakaszának jellemzése V. fejezet: Isten országának békéje, a mennyország előíze
|
|
A KEGYELMI ÉLET AZ ELSŐ MEGTÉRÉS JELENTŐSÉGE. (VIA PURGATIVA) Amen, amen dico vobis: Qui credit in me, habet vitam aeternam. – Bizony, bizony, mondom nektek, aki bennem hisz, örökélete vagyon. (Jn 6,47) Mindnyájunk számára szükséges a lelkiélet. Benső lelkivilágunk kultúrája fontosabb számunkra, mint értelmi, tudományos, irodalmi, művészeti kultúránk. Mert az előbbi a lélek mélyéből fakad, az utóbbiak csak egyik vagy másik tehetségünk kivirágzásai. És maga az értelmi élet is sokat nyerne, ha nem akarna a lelkiség helyébe lépni, hanem elismerné annak szükséges voltát, nagyszerűségét, és élvezné jó hatásait. Hiszen akkor a lelkiségen keresztül az istenies erények és a Szentlélek adományai tökéletesítenék. A pusztán értelmi élet, az eszeskedés, lelkiség nélkül mily üres és hiábavaló! És az is bizonyos, hogy komoly lelkiélet nélkül tartós és értékes társadalomalakulásról sem lehet szó.
Vissza kell térnünk az egy szükségeshez! Könnyű ezt belátni a mai nyugtalan és zaklatott világban. Egyesek és népek, szem elől tévesztettük igazi, végső célunkat. Minden reményünket földi javakhoz kötöttük s mindig jobban eltávolodtunk az örök lelki értékektől. Pedig Szent Ágoston világosan rámutat, hogy míg ugyanazok az anyagi javak nem lehetnek egy időben többeknek a teljes birtokában, addig a szellemi javakkal éppen ellenkezőleg állunk. (L.S. Th. I. II. q. 28, a. 4 ad 2.) Ugyanaz a ház, ugyanaz a föld nem lehet a maga teljességében egyszerre több emberé, sem ugyanaz a terület több népé. Ha mindenki lázasan csak ezeket az alsóbbrendű javakat keresi, rettenetes érdek-összeütközések következnek be.
Ezzel szemben a szellemi javak, mint Szent Ágoston hangsúlyozza, egyszerre és a maguk teljességében a közösségé és minden egyesé lehetnek, minden súrlódás veszedelme nélkül. Sőt minél többen élvezzük azokat, annál jobban birtokolja mindegyikünk. Így egyszerre mindnyájunké lehet ugyanaz az igazság, ugyanaz az erény, ugyanaz az Isten. Ezek a lelki javak elég bőségesek és gazdagok ahhoz, hogy egyszerre mindenkié legyenek, s mindenkit elárasszanak. Sőt, az igazságot valójában csak akkor birtokoljuk, ha tovább is adjuk, ha másokat is részesítünk benne; az erényt csak akkor kedveljük igazán, ha mással is megkedveltetjük, Istent csak akkor szeretjük igazán, ha mással is megszerettetjük. Ha pénzt ajándékozunk, az a pénz többet nem a mienk; de ha az Istent ajándékozzuk másoknak, nem veszítjük el, hanem annál inkább bírjuk. Sőt, akkor veszítenénk el Istent, ha haragunkban azt kívánnánk, hogy csak egyetlen egy lélek is maradjon Istentől megfosztva, ha kizárnánk szeretetünkből csak egyetlenegy lelket is, akár üldözőnk vagy rágalmazónk lelkét.
Ez a fontos elv érteti meg velünk talán legkönnyebben a lelkiélet szükségességét. Sőt, ez az elv a most dühöngő társadalmi, szociális és világgazdasági válság megoldását is magában hordja. Egyszerű szavakkal kifejezi az Evangélium: „Keressétek előbb az Isten országát, a többi mind hozzáadatik nektek.” (Mt 6,33; Lk 12,31) Elemi igazság ez minden keresztény számára, de alapigazság, és ha a világ elfelejti, belepusztul.
Krisztus Urunk megmutatja ebben az órában, mennyire tévednek azok, akik meg akarnak lenni Ő nélküle, akik a földi élvezetbe helyezik végső céljukat s felforgatják az értékek rendjét. Az anyagi rendben, az érzéki élvezet terén akarják a legtöbbet produkálni: azt hiszik, hogy majd a mennyiséggel kárpótolják magukat a földi javak silányságáért. Mindig tökéletesebb gépeket készítenek, hogy mindig többet és jobbat termeljenek, és nagyobb hasznuk legyen: ez a végső céljuk. Mi az eredmény? A túltermelésnek nincs hová lefolynia, haszontalanná lesz és megöl minket, mert munkanélküliséget okoz – a munkanélküli nyomorog, s mások elpusztulnak a túltáplálás következtében. Válság van, mondják; valójában több ez, mint válság, olyan állapot ez, amelynek fel kell nyitni a szemünket, ha volna még szemünk a látásra: mert az emberi tevékenység végső célját az alantas élvezetekbe helyezték, nem pedig Istenbe. Az anyagi javak bőségétől várják a boldogságot, de hiába. Hiszen ezek a javak nem egyesítik az embereket, hanem inkább elválasztják őket, mivel durvábban törik magukat utánuk.
Az Evangélium Szent Pál levelei és a szenthagyomány világos képet adnak nekünk a lelkiélet szükségességéről és mivoltáról. E tiszta képet mégis sok tévedés homályosította el. Különösen Luther megigazulási elmélete, mely szerint a megszentelő kegyelem, a természetfölötti szeretet nem törli el a halálos bűnöket a megtérő lélekről, hanem a megváltó Krisztusba vetett hit csak eltakarja, lefátyolozza a bűnt, s Isten nem rója azt fel többé. De az emberi lélek nem lett valójában szentté, nem újult meg bensőleg, csak külső beszámítás alapján igazult meg.
Ez a felfogás a természetfeletti életet félreismerte, s lényegét a Krisztusba vetett hitre redukálta, a megszentelő kegyelem, a szeretet, az érdem mellőzésével. Idők folyamán az ellenkező véglethez, a naturalizmushoz vezetett, amely szerint igaz ember az, aki hitvallásától függetlenül megtartja a természetes tisztesség szabályait, amelyekről a kereszténység előtt is már beszéltek a legkiválóbb pogány bölcselők.
Pedig a kérdés általános formájában is előkerül: Meghaladhatja-e önmagát felsőbb segítség nélkül az ember, és ily módon is igazán, hatályosan szeretheti-e az Igazat és a Jót inkább, mint önmagát?
A Szentírás nyilván tanítja, hogy a megigazulás, a bűnös megtérése, nemcsak elfödi a bűnt, mint valami fátyol (ahogy a protestánsok tanítják), hanem teljességgel megszünteti azt, s új életet önt a lélekbe. A Zsoltáros így könyörög a Miserereben: „Irgalmazz nekem Istenem, nagy jóságod szerint, könyörületed nagy volta szerint töröld el Uram gonoszságomat. Tisztíts meg izsóppal és megtisztulok. Moss meg és hónál hófehérebb leszek. Tiszta szívet teremts belém Uram. Töröld el minden bűnömet. Ne vess el engem messzire magadtól, ne vonjad el tőlem Szentlelkedet. Add nekem az üdvösség örömét, és erősíts meg jó lelkeddel.” (Zsolt 50,3-15)
Ha egyébként a bűnös megtérésekor vagy megigazulásakor a bűnök csak rejlenének, s nem volnának eltörölve, egyszerre lenne az ember igaz és vétkes, megigazult és bűnös. Isten a bűnöst minden romlottsága ellenére barátjának tekintené és Isten minden szeretete elégtelen volna ahhoz, hogy a bűnös romlottságát megszüntesse. Ha a Megváltó nem törölte volna el a világ bűneit, az igazat sem tudta volna a bűn igája alól felszabadítani.
Csak a megszentelő kegyelem és a caritas, Istennek és a lelkeknek természetfölötti szeretete törölheti el a halálos bűnt. Az Úr nevében hirdeti ezt Ezekiel (36,25): „Tiszta szívvel öntözlek meg és tiszták lesztek; megtisztítalak minden szennytől és minden gonoszságtól. Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek. Kiveszem kőből való szíveteket és húsból való szívet adok helyébe. Szentlelkemet adom belétek, s ti követni fogjátok rendelésemet.”
Ha másképp volna, akkor nem hatékony és nem tevékeny, hanem csak érzelmi volna Isten szeretete a megtérő iránt. Márpedig Szent Tamás bebizonyítja (I. q. 20, a. 2. és I. II. q. 110, a. 1.), hogy Isten teremtetlen szeretete velünk szemben nem tételez fel bennünk semmi szeretetreméltót, hanem szeretetreméltóvá tesz. Teremtő szeretete megadta és fenntartja természetünket és létezésünket, elevenítő szeretete a kegyelmi életet ébreszti fel és őrzi meg bennünk, s e kegyelmi élet tesz minket kedvessé az ő szemében, s emel fel gyermekeivé a szolgai sorból.
Ezt olvassuk Szent János evangéliumában (1,11-13): „Övéihez jött és övéi be nem fogadták őt. De akik befogadták őt, azoknak hatalmat adott, hogy Isten fiaivá lehessenek, akik hisznek az ő nevében, akik nem a vérből, nem a test akaratából, sem a férfiú akaratából, hanem Istenből születtek.” – És maga Üdvözítőnk mondotta Nikodémusnak: „Bizony, bizony mondom neked, senki sem mehet be a mennyek országába, aki újjá nem születik vízből és Szentlélekből. Mert, ami a testből születik, test az, és ami a lélektől születik, lélek az. Ne csodálkozzál, hogy azt mondtam: Újjá kell születnetek.” (Jn 3,5) A megszentelő kegyelem valóságosan és lényege szerint az isteni természetben részesít minket. A megszentelő kegyelem sajátlagosan isteni tevékenységnek az elve. Mikor ez az öröklétben teljes kifejlődésébe jut, s többé el nem veszhet, akkor kegyelem-sugallta tevékenységünk Isten benső élete körül fog forogni, tevékenységünk tárgya ugyanaz lesz, mint Isten teremtetlen tevékenységéé. Vagyis a kegyelem arra fog képesíteni, hogy közvetlenül úgy lássuk Istent, ahogy ő látja Önmagát, és úgy szeressük, ahogy ő szereti Önmagát.
„Szerelmeseim” – mondja Szent János, „most Isten fiai vagyunk, de még nincs kijelentve, milyenek leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor ő meg fog nyilvánulni, hasonlóak leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint vagyon.” (1 Jn 3,2)
Hogy megértsük, milyennek kell lennie a lelkiségnek önmagában és különböző szakaszaiban, előbb látnunk kell gyökerét is, teljes kifejlődését is. Az a jövendő élet, amelyről a bölcselők beszélnek, csak természeti, hasonló az angyalok természeti életéhez. Az az örökélet, amelyről az Evangélium szól, szükségképpen természetfölötti, nemcsak a mi számunkra, hanem az angyalok számára is; nemcsak emberfeletti, hanem angyalfeletti is, mert sajátlagosan isteni. Olyan, mint az a közvetlen Isten-látás, amellyel Isten Önmagát látja, mint az a szeretet, amellyel Önmagát szereti. Ezért mondhatja Urunk: „Legyetek tökéletesek, mint mennyei Atyátok tökéletes”, mert benső életében részesedtünk.
Az Ószövetség csak olyan jelképekben beszélt az örökéletről, mint az ígéret földjének szimbóluma. Az Újszövetség, különösen Szent János evangéliuma állandóan szól róla, s azóta úgyszólván lehetetlen úgy befejezni egy prédikációt, hogy ne jelezzük az örök boldogságot, amelyre hivatva vagyunk, mint örökéletet. Mit akar Urunk megértetni velünk, mikor többször is hangoztatja: „Aki bennem hisz, örökélete van” – ez annyit jelent: Aki bennem hisz, élő, caritásszal egyesült hittel, Istent és embert szerető hittel, abban ott lappang a megkezdett örökélet. Más szavakkal: Aki bennem hisz, abban ott a természetfölötti élet csírája, amely alapjában véve azonos az örökélettel.
A lelki haladás csakis akkor törekedhetik az örökkévalóság élete felé, ha feltételezi bennünk az örökéletnek csíráját. Minden csíra egytermészetű a kifejlődő élettel. A természeti rendben is így van: a makkban rejlő csírából sohasem fejlődnék tölgy, ha nem volna benne ugyanaz a természet, ha nem bújnék meg benne ugyanaz az élet. A kisgyermek sohasem serdülhetne felnőtté, ha nem volna értelmes lelke, ha nem szunnyadna benne az értelem. S így a földön élő keresztény sem lehetne az ég boldog lakójává, ha nem nyert volna isteni életet a keresztségben.
A hit és a remény területén merül tehát fel e két különbség, de mégis egy és ugyanaz az élet, ugyanaz a megszentelő kegyelem, és caritas van jelen mindkét esetben. Megmondja ezt Urunk a szamariai nőnek: „Ha tudnád az Isten ajándékát, te kérnél tőlem inni … aki iszik ama vízből, amelyet én adok neki, nem fog szomjúhozni mindörökké; hanem a víz, amelyet én adok neki, őbenne az örökéletre szökellő víz lesz.” (Jn 4,10-14) – A templomban, a sátoros ünnep utolsó napján, szintén hangosan mondta Jézus, nem választott lelkeknek, hanem mindenkinek: „Aki szomjazik, jöjjön énhozzám és igyék. Aki hisz énbennem, élővizek forrásai erednek majd belőle.” (Jn 7,37) Ezt a Lélekről mondotta, melyet veendők valának az őbenne hívők, teszi hozzá Szent János. A Szentlelket fons vivus, fons vitae, élő vizek forrásának nevezi a hagyomány. Ez a természetfölötti benső élet sokkal magasabb rendű valami a csodánál. Az utóbbi csak érzékelhető jele Isten igéjének vagy szolgái szentségének. A halott-támasztás természetfölötti módón visszaadja az életet a holttestnek. De ez úgy szólván semmi ahhoz képest, amikor feltámad egy lélek, feltámad a bűn lelki halálából és a kegyelem lényegesen természetfölötti életét nyeri el. A hit félhomályában ez már valóban a megkezdett örökélet.
Ezért mondja Urunk: „Isten országa nem jő el szembetűnő módon. Nem fogják mondani: itt van, vagy ott van, mert íme az Isten országa bennetek vagyon.” (Lk 17,20) – Bennetek van, a lelkekben rejlik, mint a mustármag, mint a kovász, amely az egész lisztet megkeleti, mint a földbe rejtett kincs, mint a forrás, amelyből kiapadhatatlan élő víz csörgedez.
Látnivaló, mily nagyszerű valami a megtérés. Hiszen a halálos bűn, a szétszóródás, az Istennel való közömbösség állapotából a kegyelem állapotába helyez át. Nyomában a lélek jobban szereti Istent, mint önmagát vagy bármit a világon – legalább is többre becsüli Istent mindennél, ha szeretete még nem is a legodaadóbb és a legönzetlenebb.
A megtérés utáni állapot az életnek az állapota. Kezdünk komolyan felülemelkedni önmagunkon, s mindent Istenre vonatkoztatni, sőt önmagunknál jobban kezdjük szeretni. Belépünk az ő országába, a ráhallgató lélek Vele uralkodni kezd szenvedélyein, a világiasság és gonoszság szellemén. Mikor a gyóntatószékben egy bűnös feloldozást nyer, ez aránylag nagyobb esemény, mint mikor egy igaz lélek a mennybe lép. Ennek az igazságnak ad kifejezést Pascal a Pensées egyik passzusában, amely e pontban Szent Ágoston és Szent Tamás tanítását foglalja össze: „Végtelen űr van a test és a szellem között. S ez az űr jelzése annak a végtelenül végtelenebb űrnek, amely a szellemek rendje között van – mert az utóbbi természetfeletti … Minden anyagi test, az égboltozat, a csillagok, a föld és birodalmai nem érnek annyit, mint a legparányibb szellem; mert ez ismeri mindazokat és önmagát, azok pedig semmit sem ismernek. Minden anyagi test és minden szellem és a szellem minden műve együtt nem ér annyit, mint a caritas legpirinyóbb rezdülése, mert ez végtelenül magasabb rendbe tartozik. – Minden anyagi testből együttvéve nem lehet kinyomni egy incifinci kis gondolatot: lehetetlen, mert a gondolat magasabbrendű. Minden anyagi testből és minden szellemből együtt nem lehetne kisajtolni a caritas egy parányi kis rezdülését: lehetetlen, mert a caritas magasabb rendű, természetfeletti.” (Ed. Havet,269.)
Látjuk már, mekkorát tévedett Luther a megigazulás kérdésében, mikor nem a lelkünkbe árasztott kegyelem és caritas bűnmegbocsátó beáramlásából, hanem jócselekedetek és szeretet nélkül a Krisztusban való puszta hitből magyarázta, vagy pedig Krisztus érdemeinek külsőleges betudásából indokolta. Ez a betudás csak eltakarná a bűnt, de meg nem szüntetné, s így a bűnöst a szenny és romlás közepette hagyná. Így nem újulna meg az akarat Istennek s a lelkeknek természetfeletti szeretetében. – A Krisztus érdemeibe vetett hit s az ő igaz voltának külsőleges betudása nem lenne elégséges arra, hogy a bűnös igazán megigazuljon, megtérjen. E ponton messze meghaladtuk a természetes erkölcsöt, sőt emez sem teljesedhet ki a kegyelem nélkül. Kell már ez a bukott embernek, hogy hatályosan és önmagánál jobban szeresse a Legfőbb Jót, teremtő Istenünket. Hiszen értelmünk magától is belátja, hogy Teremtőnket szeretnünk kell, de bukott állapotunkban akaratunk nem képes rá, s még kevésbé képes pusztán természete erejével Istent, mint a Kegyelem Szerzőjét, szeretni. Mert ez az utóbbi szeretet lényegileg természetfeletti, még az angyalok számára is éppen úgy, mint a mi számunkra. – Látjuk már, mily magaslatra vitt minket a keresztség, mikor a természetfeletti rendbe emelt, s épp ezért milyennek kell lennie lelkiségünknek.
Ez a megkezdett örökélet természetfeletti szervezeten épül. E szervezetnek égbejutásunkig fejlődnie kell. Ennek az örökkévalóságra szánt szervezetnek legmélyebb gyökere a lélek mélyébe ágyazott megszentelő kegyelem. Örökkévalóságra szánt szervezet, mondottuk, mert csak a halálos bűnnek gyökeres rendellenessége, anomáliája pusztíthatja el. (S. Th. I. II. q. 87, a. 3.) A lelkiség szervezetét a beárasztott erkölcsi erények teszik teljessé. Az isteni erények a végső célra vonatkoznak, ezek meg az eszközökre. Csodálatosan összedolgozott funkciók ezek, végtelenül magasabb rendűek testi szervezetünk funkcióinál. A főbb erkölcsi erények: okosság, igazságosság, erősség, mértékletesség, alázatosság, szelídség, türelem, nagylelkűség, stb.
Az erények a homályból néző hit és az okosság vezetése alatt még nagyon is emberi módon működnek. Az ebből eredő hiányt a Szentlélek hét ajándéka pótolja. Olyanak ezek, mint a vitorlák a hajón: arra képesítenek, hogy tanulékonyan és hamar engedjünk Isten fensőbb sugallatainak. Így már nem emberi, hanem isteni módon cselekedhetünk, azzal a lendülettel, amely szükséges, hogy Isten útjain fussunk s ne rettenjünk meg az akadályok előtt. Különböző, változatos alakulásban, de egy időben fejlődik ki a lelkiség egész szervezete. Minthogy pedig a hittitkok fölött való természetfölötti szemlélődés a Szentlélek ajándékainak a műve, s a szemlélődés előrehangol a boldogító Isten-látásra, bizonyára a szentség normális útjához tartozik.
Hogy jobban lássuk a megkezdett örökélet értékét, sejtsük meg, mi lesz mennyei kifejlésében. Mennyire meg fogja haladni azt a boldogságot, amelyre a puszta természeti állapotban eljuthattunk volna.
Az isteni kinyilatkoztatás tudomásunkra hozta azt, amit a leghatalmasabb elme, amit az angyalok természeti képességei sem fedhettek volna fel. Arra tanít, hogy végső célunk lényegileg természetfölötti, s ebben áll: Istent közvetlenül színről-színre látni úgy, amint van, sicuti est. (1 Kor 13,12; 1 Jn 3,2) – „Isten előre rendelt minket, hogy egyszülött Fiának képmására alakuljunk, hogy ő elsőszülött legyen sok testvér között.” (Róm 8,29) „Szem nem látta, fül nem hallotta, sem az ember szívébe nem hatolt, amit Isten készített azoknak, kik őt szeretik.” (1 Kor 2,9)
Arra vagyunk hivatva, hogy lássuk az Istenséget, az összegezett és benső egységbe forrt isteni tökéletességek közös forrását. Hogy lássuk, miképpen fakad a leggyengédebb irgalom s a leghajthatatlanabb igazságosság egy azon végtelen odaadó, végtelenül szent Szeretetből, s hogy e Szeretet legszabadabb kényében is hogyan azonosul a tiszta Bölcsességgel. Miképpen nincs benne semmi, ami híjával volna a Bölcsességnek, s nincs semmi a Bölcsességben, ami ne volna Szeretet. Arra vagyunk hivatva, hogy Isten mindenek feletti egyszerűségét szemléljük, feltétlen tisztaságát és szentségét lássuk, az isteni természet végtelen termékenységét három Személybe nyílni – arra, hogy szemléljük örök születését az Igének, aki „az Atya visszfénye s lényegének mása” – hogy lássuk a Szentlélek kimondhatatlan lehelését, az Atya és Fiú közös szeretetének e gyümölcsét, mely őket önmagukat teljes kiáradásában egyesíti. A Jó kiárasztja önmagát, s minél magasabb rendű, annál bensőségesebben s bőségesebben ajándékozza magát. (S. Th. C. G. 4,11.) Ez a keresztény lelkiség alapigazsága. E lelkiség alázatos: mindig arra gondol, hogy gyökere, a megszentelő kegyelem ingyenes ajándék, hogy a segítő kegyelem szükséges a legcsekélyebb üdvösségre szóló cselekedethez is, a legkisebb lépéshez is az üdvösség útján. És áldozatos lelkiség, ahogyan Szent Pál is kívánja: „Semper mortificationem Jesu in corpore nostro circumferentes, út et vita Jesu manifestetur is corporibus nostris – testünkön mindig hordozván Jézus sanyargatását, hogy Jézus élete is felragyogjon a mi halandó testünkön.” (2 Kor 4,10) Vagyis mindinkább meg kell halnunk a bűn és a bűn hatásai számára, hogy Isten uralkodjék lelkünk legmélyéig. Lelkiségünk állandó imádság közepette elsősorban a hit, remény, szeretet és Istennel való egyesülés életének kell lennie. Éljen lelkiségünk a három isteni erényből és a Szentlélek kísérő ajándékaiból, a bölcsesség, értelem, tudomány, kegyelet, tanács, erősség és istenfélelem ajándékaiból. Így mindig mélyebben behatolhatunk hitünk titkaiba és mindig bensőségesebb örömet találunk bennük. Tehát egész lelkiségünk a szemlélődés felé tör, szemlélődésre Isten benső élete és a megváltói Megtestesülés felett. Mindig közelebbi kapcsolódásra tör Istenhez, mert ez az előjátéka annak az örökké tudatos és szűnhetetlen egyesülésnek, amelyet a beteljesült örökélet jelent.
A kegyelmi életnek és a lelkiség organizmusának ilyen alakulása mellett nem meglepő, hogy a lelkiség fejlődését gyakran hasonlították a testi fejlődés három életszakaszához: a gyermekkorhoz, ifjúkorhoz és serdült korhoz. Ezt a hasonlatot Szent Tamás maga veti fel. (II. II. q. 24, a. 9.) Érdekes nyomon követni ezt az analógiát, különös tekintettel a két-két szak közötti átmenetet.
A szervezet átalakulásával a lelkület is változik. A gyermek nem miniatűr emberke, nem is fáradt felnőtt: cselekvésmódjának más jellege van. A gyermek nem gondolkodik precizitással, nem szervez tervszerűen, hanem a képzelet és a kedélyvilág hatása alatt áll. Mikor értelme ébredezni kezd, még nagyon is függő viszonyban marad az érzékektől. „Miről fog tanítani az idén?” – kérdezte a szerzőt egy gyermek. „Az emberről.” – „Melyik emberről?” Értelme még nem jutott el az emberről, mint olyanról alkotott általános és elvont fogalomhoz.
A hasonlóság tovább is terjed. A serdülőkor válsága fizikailag, erkölcsileg is súlyos lehet. Áll ez egy másik válságról is, az első felszabadulás válságáról, amely a huszadik életév körül jelentkezik az ifjúban. A fizikailag kialakult fiatalembernek most kell a társadalomba beilleszkednie: a katonaságba kerül, hamarosan itt lesz az ideje, hogy megházasodjék, s maga is nevelővé legyen, ha Isten még magasabb hivatást nem adott neki. Sokan nehezen ússzák meg az első szabadságnak ezt a válságát, s a szabadságot összetévesztik a szabadossággal, elhagyják az atyai házat, mint a tékozló fiú. A lelkiélet területén valami nagyon hasonló viszonyban vannak egymással a tökéletesek és a haladók. A tökéletesek megértik azokat a lelkiállapotokat, amelyeken maguk is keresztülmentek, de nem kívánhatják, hogy az alattuk állók teljesen megértsék őket.
Különösen egyet akarunk itt kiemelni. Ahogy a gyermeknek felserdülése előtt a pubertás többé vagy kevésbé nyilvánvaló fizikai és lelki válságán kell keresztülmennie, úgy válságon kell átmenniük a lelkiélet kezdőinek is, hogy a haladók állapotába jussanak. Ezt a válságot több nagy lelkivezető leírta, így Tauler, különösen pedig Keresztes Szent János az „érzékek passzív éjszakája” néven, P. Lallemant S. J. és mások pedig a „második megtérés” néven. Keresztes Szent János persze úgy írja le a lelki haladást, amint az különösen a szemlélődőknél, s közülük is a legodaadóbbaknál nyilvánul meg, hogy így minél hamarabb a teljes isteni Egyesüléshez juthasson. A kegyelmi élet lelki törvényszerűségei itt a maguk teljes fenségében mutatkoznak. Azonban e törvények, némi enyhítéssel, vonatkoznak mindazokra a lelkekre, akik bár nem jutnak el erre a tökéletességre, de mégis határozottan haladnak előre, s nem esnek vissza.
Éppen arra szeretnénk rámutatni a következőkben, hogy a hagyomány tanítása szerint a kezdők lelkiéletében bizonyos idő múlva második megtérésnek van helye. Hasonlít ez a második megtérés az apostolokéhoz Krisztus Urunk szenvedése végeztével. Mielőtt pedig a tökéleteseknek Istennel egyesült életre jutnának, szükséges a harmadik megtérés, a lélek mélyreható átalakulása, amilyen az apostolokon az első pünkösdkor ment végbe. Kérdésünk életkérdés. Nézzük a hagyományok szemüvegével, s megértjük az egyházatyák kijelentésének értelmét és jelentőségét: „Aki nem halad előre Isten útján, visszaesik.” Megértjük, hogy lelkiségünknek már e földön a boldog Isten-látás előjátékának kell lennie. Ismételjük, lelkiségünk a megkezdett örökélet, inchoatio vitae aeternae. (S. Th. II. II. q. 24,a. 3 ad 2, I. II. q. 69, a. 2.) „Bizony, bizony mondom nektek, aki hisz bennem, örökélete van, qui credit is me, habet vitam aeternam, és én feltámasztom őt az utolsó napon.” (Jn 6,47-55) Feltéve: 2012. január 16.
A MÁSODIK MEGTÉRÉS A MEGVILÁGOSODÁS ÚTJA (VIA ILLUMINATIVA)
Convertimini ad me, ait Dominus, et salvi eritis. Láttuk, hogy a kegyelmi élet már e földön is megkezdett örökélet, a megdicsőülés csírája, „semen gloriae”, s hogy e földön három szakasza van a lelkiéletnek, s ezek hasonlóak a gyermekség, ifjúkor és felnőttkor szakaszaihoz. Említettük, hogy mint a gyermekkorból az ifjúkorba, s az ifjúkorból a felnőttkorba az átmenetet válság szokta kísérni, úgy két hasonló válság jelentkezik a lelkiéletben is. egyik jelzi, hogy a haladók a megvilágosodás útjára lépnek, a másik a tökéletesek egyesülési útjára vezet. Az első válságot második megtérésnek is szokás nevezni. Most erről lesz szó.
Különösen ádvent és nagyböjt idején a liturgia többször is felhívja figyelmünket a megtérés szükségességére. Szól ez azoknak is, akik már keresztényi életet élnek, de még tökéletlenül.
Pedig ez a második megtérés minden lelkiéletet élő ember számára fontos lenne. Keresztes Szent János előtt erre különösen Sienai Szent Katalin mutatott rá. Dialógusaiban és leveleiben nagy valóságérzékkel és gyakorlatiassággal világította meg az Egyháznak, különben is, hagyományosan elfogadott tanítását.
Sienai Szent Katalin dialógusának 63. fejezetében beszél az apostolok második megtéréséről. És Péter valóban elbukott s esküvel tagadta Mesterét.
Mikor kezdődött második megtérése? Rögtön hármas tagadása után, amint Szent Lukács beszéli (Lk 22,61): „Azonnal, míg ő beszélt, megszólala a kakas. És megfordulván az Úr Péterre tekinte. És megemlékezék Péter az Úr igéjéről, amint mondotta vala: hogy mielőtt a kakas szól, háromszor tagadsz meg engem. És kimenvén Péter, keservesen síra.” Jézus tekintetét kegyelem kísérte, Péter bánata mélységes volt, új élet fakadt belőle.
Szent Péter és az apostolok még Urunk kínszenvedésének befejezte előtt nyilván eljutottak a második megtérés kezdetéhez. S feltámadása után a mi Urunk többször is megjelent előttük, felvilágosította őket, amint az emmauszi tanítványoknak is megadta az írások megtérésének kegyelmét, és Péternek a csodálatos halfogás után megengedte, hogy hármas tagadását hármas szeretetvallással tegye jóvá, ahogy Szent János beszámol erről. (Jn 21,15) Jézus így szólt Simon Péterhez: „Simon, Jónás fia szeretsz-e engem inkább ezeknél? Felelé: Igen, Uram, tudod, hogy szeretlek. Mondá neki Jézus: Legeltesd bárányaimat. Másodízben mondá neki: Simon, Jónás fia szeretsz-e engem? – Igen, Uram, jól tudod, hogy szeretlek. Mondá neki Jézus: Legeltesd bárányaimat. Harmadszor is kérdé: Simon, Jónás fia szeretsz-e engem? Elszomorodék Péter, hogy harmadszor mondá neki: Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek téged. Mondá neki: Legeltesd juhaimat.” Szent Jánosnak is kiváltság jutott osztályrészéül közvetlen az Úr halála előtt. Mint a többi apostol, úgy ő is elhagyta Urunkat, mikor Júdás fegyvereseivel megérkezett. De hatalmas és gyöngéd láthatatlan kegyelemmel az Úr Jézus keresztje tövéhez vonzotta a szeretett tanítványt, s János második megtérése a haldokló Üdvözítő hét utolsó szavának hallatára ment végbe.
MELY BŰNÖK TESZIK SZÜKSÉGESSÉ?
Szent Katalin arra is rámutat dialógusában (60. és 63. fej.), hogy bizonyos értelemben bennünk is meg kell ismétlődnie annak, ami az apostolokban, a Krisztus-nevelte mintaképeinkben megtörtént. S ha az apostoloknak szükségük volt a második megtérésre, még inkább szükség van rá minekünk. Szent Katalin különösen a hiúságra hivatkozik, mint amely szükségessé teszi második megtérésünket. A kevésbé tökéletes lelkekben ez a hiba, különböző fokokban ugyan, de megmarad. Akkor is, ha a kegyelem állapotában vagyunk. Sok bocsánatos bűnt, szokásos jellemhibát okoz. Igazi lelki tisztulásra van szükség ellene. Még azok számára is, akik bizonyos értelemben jelen voltak a Tábor-hegyen, akik gyakran részesedtek az eucharisztikus lakomában, mint az apostolok az utolsó vacsorában. Különös, de gyakori nálunk ez a furcsaság: A maga módján őszinte Isten-szeretet, amellyel azonban rendetlen önszeretet keveredik. Igaz, többre tartjuk Istent önmagunknál, e nélkül nem is lehetnénk a kegyelem állapotában, de mégis eléggé fegyelmezetlen módon szeretjük önmagunkat. Nem értük el a szentségnek azt a fokát, hogy önmagunkat Istenben és Istenért szeressük. A léleknek ez az állapota sem fehér, sem fekete. Szürkeség ez, de közelebb a fehérhez, mint a feketéhez. Emelkedünk, de még hajlamosak vagyunk a süllyedésre is. A Dialógus 6. fejezetében olvassuk e szavakat (az Úr Jézus beszél): „Bizalmas szolgáim között vannak olyanok, akik hűséggel, szolgai rettegés nélkül szolgálnak. Nemcsak a büntetéstől való félelemből, hanem szeretetből ragaszkodnak hozzám. (Így tett Szent Péter Urunk kínszenvedése előtt.) De azért ez a szeretet nem tökéletes, mert saját hasznukat, megnyugvásukat, örömüket keresik bennem. Ugyanez a hibája a felebaráti szeretetüknek is. S tudod, mi mutatja szeretetünk tökéletességét? Mihelyt vigasztalásomnak híjával vannak, a szeretet nem elég számukra, nem tartja magát többet. Lankad, s gyakran mindinkább kihűl, mikor megfosztom őket a vigasztalástól, mikor küzdelmet és ellentmondást küldök útjukba, hogy gyakoroljam őket az erényben és kiragadjam őket tökéletlenségükből. Pedig én azért járok így el, hogy önismeretre tanítsam őket, hogy lássák mennyire semmik maguktól, s mennyire nem önmaguk erejéből bírják a kegyelmet. A bajok célja, hogy hozzám vezessék őket, hogy engem ismerjenek el jótevőjüknek, s igaz alázattal ragaszkodjanak Hozzám.”
„Még ha szeretnének is tökéletesek lenni, lehetetlen vissza nem esniük, ha NEM ISMERIK EL TÖKÉLETLENSÉGÜKET.” Gyakran mondják az egyházatyák is: „Aki nem halad előre Isten útján, az visszaesik.” A gyermek is, ha nem növekszik, nem marad gyermek, hanem törpévé lesz. Az a kezdő, aki nem lép idején a haladók útjára, nem marad kezdő, hanem megkésett, a fejlődésben visszamaradt egyéniséggé lesz. Sajnos úgy látszik, a legtöbb lélek nem a kezdők, vagy a haladók vagy a tökéletesek három csoportjának egyikébe tartozik, hanem a visszamaradottakéba. Meg kell tehát haladnunk a gyakran öntudatlanul is szolgainak maradt szeretetet. Az idézett fejezetben olvassuk: „Szent Péter a kevésbé tökéletes szeretettel szerette a jóságos és szelíd Jézust, az én egyszülött Fiamat, mikor (a Tábor-hegyen) annyira élvezte barátságát. De mikor eljött a megpróbáltatás órája, cserben hagyta őt minden bátorsága. Nemcsak hogy a szenvedésben nem mert részt venni, hanem mihelyt veszély fenyegette, a legszolgaibb félelem vett erőt hűségén s esküdve tagadta, hogy valaha is ismerte volna.”
Dialógusának 63. fejezetében Sienai Szent Katalin megtanít, mit kell tennie a léleknek, ha szeretete még csak a szolgai fokot érte el. Azt, amit Szent Péter tett tagadása után. Nem ritka eset, hogy az isteni Gondviselés ilyenkor valami nyilvánvaló hibába enged zuhanni, hogy megalázkodjunk és magunkba szálljunk.
Keresztes Szent János Tauler nyomán így írja le e második megtérés három jelét: „Az ember nem talál örömet és vigasztalást sem az istenes, sem a teremtett dolgokban… Csak aggódva és fájdalmas érzéssel tud Istenre gondolni, mert attól fél, hogy nem szolgálja eléggé… Nem képes többé a képzelet segítségével elmélkedni, mert Isten már nem közli magát vele úgy, mint azelőtt, a képzelet és okoskodás útján, hanem szellemibb módon, tiszta szemlélődésben.” (A sötét éjszaka, I. 9.)
Sienai Szent Katalin nem ad ennyire pontos leírást, hanem ez állapotnak inkább csak egy jelére mutat rá határozottan: ez nyomorúságunknak, s mélyreható tökéletlenségünknek tudatos ismerete. Ez ismeret nem egészen a külső tapasztalatból származik. Ezt Urunk ajándékozza, mint amikor Péterre tekintett a tagadás után. Akkor Péter lelkébe a kegyelem fénysugara szállt, feleszmélt, kiment és keservesen sírt. (Lk 22,61) A Szent arra is figyelmeztet, mily nagy veszélyek várnak a lélekre, ha csak a szolgai szeretettől vezetteti magát. E lelkek az Atyához akarnak jutni, de nem a keresztre feszített Fiú által, s botránkoznak a kereszt fölött, amely pedig üdvösségükre adatott.
S MILYEN GYÜMÖLCSÖKET HOZZON? A legfőbb indítóok a főparancs legyen, amely határt nem ismer. „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, egész lelkedből, és minden erődből.” (Lk 10,27) E parancs arra szólít fel, hogy önmagáért szeressük Istent, ne érdekből és személyes előnyökért. Kijelenti, hogy minden erőnkből kell őt szeretnünk, a megpróbáltatásban is. Akkor szerethetjük majd egész lelkünkből, mikor lelkünk felsőbb rétegeiből kikapcsoltuk az érzelmek hullámzásait, s imádókká lettünk „lélekben és igazságban”. A főparancsnak nincs határa: minden kereszténynek tökéletes szeretetre kell törekednie a maga állapota szerint, legyen az házasság, papi rend vagy szerzetesség.
A Dialógus 11. és 47. fejezetében tárgyal erről Sienai Szent Katalin, s arra figyelmeztet, hogy az evangéliumi tanácsok szellemében kell élnünk, hogy a tökéletes Isten- és emberszeretet parancsát megtarthassuk. Vagyis lélekben függetleneknek kell lennünk a földi javaktól, s Szent Pál szava szerint úgy kell őket használnunk, mintha nem használnók.
Második megtérésünk másik indítóoka legyen az Üdvözítő szent vérének nagy értéke. Péter ezt nem értette a kínszenvedés előtt, noha hallotta az Utolsó Vacsorán: „Ez az én vérem, amely értetek kiontatik.” (Lk 22,20) Csak a feltámadás után kezdte e szavak értelmét felfogni. A Dialógusban így olvasunk erről: Megpróbáltatásukban „ezt kell megérteniük híveimnek: nem akarok mást, mint az ő javukat, az ő megszentelésüket, egyszülött Fiam vére által, amelyben lemostam vétkeiket. E vér tanítsa őket igazságomra: Azért teremtettem őket képemre és hasonlatosságomra, hogy örökéletet adjak nekik, s saját Fiam vérével teremtettem őket újjá, s fogadtam őket gyermekeimmé.” Sejtjük-e a megalázott Péter nagyságát? Nagyobb itt sokkal, mint a Tábor-hegyen, mert érzi saját nyomorát s a Magasságbelinek végtelen jóságát. Mikor az Úr Jézus először jelezte, hogy Jeruzsálembe kell mennie s keresztre feszíttetnie, Péter félrevonta a Mestert, s így szólt: „Távol legyen ez tőled, ennek nem szabad megtörténnie.” A nélkül, hogy észrevette volna, ekkor az üdvösség egész rendje, a Gondviselés terve, sőt a Megtestesülés indítóoka ellen beszélt. Azért felelte Urunk: „Távozz tőlem Sátán, neked csak emberi gondolataid vannak, nem érted Isten dolgait.” Most, vétke és megtérése után a megalázott Péternek van érzéke a kereszttel szemben, sejti a drágalátos vér végtelen értékét. Értjük már, miért szól Szent Katalin annyit Krisztus véréről, amely a keresztségnek s a többi szentségnek megadja az erejét. Minden szentmise után, melyben a pap égnek emeli a szent vér kelyhét, legyen erősebb, elevenebb a hitünk a szent vér megváltó hatalmában.
Második megtérésünk harmadik indítóoka legyen az üdvösségre váró lelkek szeretete. Ez Isten szeretetének biztos jele és következménye: a kettő elválaszthatatlan egymástól. Minden valamirevaló keresztény buzgón szereti a lelkeket, érdekükben minden erény gyakorlására képessé válik. A lelkekért való buzgalom bírta rá Szent Katalint, hogy engesztelő áldozatul ajánlja fel magát a bűnösökért. A Dialógusát összefoglaló utolsó előtti fejezetben olvassuk: „Arra kértél, hogy irgalmazzak a világnak… Könyörögtél, hogy mentsem meg az egyház misztikus testét a sötétségtől és üldözéstől, s felajánlottad magadat, hogy kiállod bizonyos szolgáim gonoszságának büntetését… S én irgalmat ígértem a világnak, megmutattam neked, hogy az irgalom teljesen megvan bennem. Irgalomból s az emberiség iránt táplált kimondhatatlan szeretetből küldtem el Igémet, az egyszülött Fiamat.
E második megtérés gyümölcse – Szent Péternél is így volt – a szemlélődés kezdeti állapota a kereszt nagy hittitkának mindig mélyebb felfogásától kísérve. Átélt meggyőződés az Üdvözítő értünk ontott vérének végtelen értékéről. Ezzel a kezdődő szemlélődéssel az isteni egyesülésnek új foka kezdődik. Már nem befolyásolják annyira az érzelmek ingadozásai, tisztább, erősebb, állandóbb lett. S ha balsors közepette nem is költözik állandó öröm a szívbe, de legalább is a lélek békéje megszilárdul. Már nemcsak elméleti, elvont és homályos, hanem konkrét, eleven a meggyőződésünk, hogy a világ kormányzatában minden Isten jóságát nyilvánítja ki.
Bizonyára ez a meggyőződés szilárdult meg Szent Péterben és az apostolokban második megtérésükkor. És az emmausi tanítványok lelkében is az úton, amikor feltámadott Urunk lassanként megértette velük a Kereszt titkát: „Ó, ti balgatagok és késedelmes szívűek annak hívésére, mit a próféták mondottak: Nem kellett-e Krisztusnak ezeket szenvednie s úgy menni be az ő dicsőségébe? És kezdvén Mózessel és a prófétákkal, megmagyarázta nekik, amik mondottak felőle az írásokban.” (Lk 24,25) Hogy ezt követően a kenyértörésben rá ismerjenek. Feltéve: 2012. január 20.
A HARMADIK MEGTÉRÉS A TÖKÉLESTESEK EGYESÜLÉSI ÚTJA (VIA UNITIVA)
Repleti sunt omnes Spiritu Sancto.
Szó volt már a második megtérésről, amely a lelket a kezdők útjáról a haladókéra, a megvilágosodás útjára vezeti. Több lelkiíró is tanítja, hogy az apostolok (nevezetesen Szent Péter a hármas tagadás után) az Úr Jézus szenvedésének vége felé mentek át a második megtérésen. Szent Tamás szerint (In Mt. c. 26.74.) Szent Péter akkor tért meg komolyan és véglegesen, mikor az Úr reá vetette pillantását. Ezért beszélnek azután a lelkiírók még egy harmadik megtérésről is. Ez az apostolok lelkében pünkösdkor ment végbe. Mi történt akkor velük? És minek kell mibennünk is végbemennie? Mennybemenetelével az Úr Jézus véglegesen megfosztotta őket érzékelhető jelenlététől. Ezzel készítette őket elő a harmadik megtérésre. El sem gondolhatjuk eléggé, mennyire szenvedtek először. Hiszen az Üdvözítő volt az ő életük – amint Szent Pál mondja: Mihi vivere Christus est. Napról-napra bensőségesebb lett vele barátságuk. Így hát most fájdalmas elhagyatottságba estek, mintha sivatagos vidéken, kínos veszedelemben, a halál árnyékában járnának. S ez annál fájdalmasabb lehetett, mert Urunk sok szenvedést jövendölt meg számukra. Valami halvány fogalmat alkothatunk meg magunknak erről az állapotról. Mint mikor valaki egy Istennel telt papi lélek vezetése alatt buzgó lelkigyakorlatot végzett, s most visszakerül a mindennapi robotba, s attól fél, hogy elveszti mindazt, ami lelkébe gyűlt. Néztek-néztek az apostolok az ég felé: nem tört össze érző szívük úgy, mint a kínszenvedés alkalmából, de mégis megrázta lelküket a teljes elszakadás az Úrtól. Kínszenvedése alatt az Úr Jézus mégis csak jelen volt: de most eltűnt szemük elől, s úgy érezték, teljesen elveszett számukra. Ebben a lelki homályban készültek elő a pünkösdi kegyelemáradatra.
Mindnyájan egy akarattal kitartottak az imádságban az asszonyokkal és Máriával, Jézus anyjával. (ApCsel. 1,4)
Az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk: (2,1-4) „Midőn elérkezett a pünkösd (a zsidó pünkösdi ünnep, ötven nappal húsvét után), az apostolok mindnyájan egy akarattal ugyanazon helyen valának. És lőn hirtelen az égből, mintegy sebesen jövő szélnek zúgása és betölté az egész házat, ahol ülnek vala. És eloszlott nyelvek jelenének meg nekik, mint a tűzláng, mely leszálla mindenkire közülük. És betelének mindnyájan Szentlélekkel és kezdenének szólani különböző nyelveken, amint a Szentlélek ad vala szólniok.”
Ott lakott már a Szentlélek az apostolok lelkében, de látható küldetés által (S. Th. I. q. 43, a. 6 ad 1.) azért jött el, hogy növelje bennük a kegyelemnek, az erényeknek és ajándékoknak kincsét. Megvilágosította és megerősítette őket, hogy életük veszedelme árán is bizonyságot tehessenek az Üdvözítőről a földkerekség határáig. Jelül szolgálnak a tüzes nyelvek, jeléül annak, hogy a Szentlélek az apostolok lelkében élő szeretetlángot gyújt.
A Szentlélek megvilágosította és megerősítette az apostolokat. Szentelő befolyása alatt átalakította az első keresztényeket. Az ifjú egyházban felbuzgott a hit.
Az apostolok és tanítványok értetlenségükben még a mennybemenetel napján is megkérdezték az isteni Mestert: „Uram, mostanában állítod vissza Izrael országát?” (ApCsel 1,6) Jézus így felelt: „Nem a ti dolgotok tudni az időket és alkalmakat, melyeket az Atya önhatalmában rendelt el. Hanem venni fogjátok a magasból rátok áradó Szentlélek erejét, és bizonyságot tesztek felőlem Jeruzsálemben, egész Judeáben és Szamariában és mind a föld végéig.”
A Szentírás így folytatja: „Mikor ezt hallották, megilletődtek szívükben, és mondták Péternek és az apostoloknak: „Mit cselekedjünk, atyánkfiai?” S Péter felelte: „Tartsatok bűnbánatot és keresztelkedjék meg mindenitek Jézus Krisztus nevében a bűnök bocsánatára és elnyeritek a Szentlélek ajándékát.” Így is történt, aznap körülbelül háromezren tértek meg s vették fel a keresztséget.
Pünkösd napján az apostolok nemcsak világosságot, hanem erőt is nyertek. „Venni fogjátok erejét a reátok áradó Szentléleknek” (ApCsel 1,8) – ígérte nekik az Úr. Pünkösd előtt még félénkek voltak, de most már bátrak. S bátrak maradnak a vértanúságig. Pétert és Jánost elfogják, a főtanács elé állítják, ők pedig fennhangon hirdetik, hogy „nincs másban üdvösség”, mint Jézus Krisztusban. (ApCsel 4,12) Másszor is elfogják, megvesszőzik, „s ők örvendezve mentek el a gyülekezet elől, mert méltókká lettek Jézus nevéért gyalázatot szenvedni. Egy napon sem szűntek meg a templomban s házankint tanítani és hirdetni, hogy Jézus a Megváltó.” (ApCsel 5,41) Vérük ontásával tettek tanúbizonyságot. Ez volt a harmadik megtérésük, lelkük teljes átalakulása. Első megtérésük a Mester szavain csüngő tanítványokká tette őket. A második, Urunk kínszenvedésének vége felé, megsejtette a Kereszt termékenységét, különösen a Feltámadás világában, végül a harmadik e titok mély átélését adta nekik. Most már ebből élnek – a vértanúságig. Az apostolok átalakulása megnyilvánul a lelkekre tett hatásukban is. Hatalmas lendületbe tudták hozni az első keresztények buzgóságát. Az Apostolok Cselekedeteiből láthatjuk, hogy (2,42-47; 4,32-37; 5,1-11) az ifjú Egyház életén csodálatos szentség ömlött el. „A hívek sokaságának szíve-lelke egy volt.” (4,32) Mindenük közös volt, eladták javaikat, árát az apostolokhoz vitték, akik mindenkinek osztottak belőle szükségleteik szerint. Mindennap összegyűltek imádkozni, az apostolok prédikációját hallgatni s szentmisét ünnepelni. Gyakran lehetett őket közös imádságba merülten látni, s feltűnt a köztük uralkodó szeretet. Hiszen urunk mondotta, „erről fogják megismerni, hogy tanítványaim vagytok”.
Bossuet így írja le az első keresztények buzgóságát (II. beszéd pünkösd napjára): „A veszedelmekkel szemben szilárdak, testvéreikkel gyöngédek. Mindenható Lélek vezeti őket, tudja a látszólagos ellentétek kiegyenlítésének titkát. Érző szívet ad nekik, szeretettől lágy szívet – mégis keményet, mint a vas, hogy helytálljanak minden fenyegetéssel szemben. Megszilárdítja és meg is olvasztja. Állhatatosságban: mint a gyémánt, szilárdak. Testvéri szeretetben: emberi test és vér. Így hat rájuk az égi láng … Isten Fiának apostolai azelőtt vetekedtek az elsőségben; de mióta a Szentlélek egy szívvé-lélekké tette őket, többé nem irigykednek, nem viszálykodnak. Ha Péter szól, mintha ők szóltak volna; ha árnyéka beteget gyógyít, mind az egész Egyház lelkendezve dicsőíti az Urat.”
Csak a kezdet-kezdetére küldetett a Szentlélek ajándékaival? – Bizonyára nem. Nemzedéktől-nemzedékig velünk van, megtörhetetlenné teszi az Egyházat. Segítsége nyilvánvaló a kezdeti háromszázados üldözés alatt, majd pedig az eretnekségekkel szemben.
Cor mundum sre in me Deus – „Tiszta szívet teremts belém, Uram.” (Zsolt 50,12) A pünkösdi átalakulás volt, amint láttuk, az apostolok harmadik megtérése. Minden keresztény lélek életében ilyesminek kell végbemennie. Akkor lép át a haladók csoportjából a tökéletesekébe. A szellem gyökeres tisztulására van itt szükség, mondja Keresztes Szent János. Amint szükség volt az érzéki rész tisztulására, hogy a kezdők szakaszából a haladókéba, a megvilágosodás útjára lépjen a lélek. Hit, remény, szeretet, bánat kell az első megtéréshez, amelyben elfordulunk e világtól s Isten útjaira lépünk. Így van a két következő megtérésben is: csakhogy itt már mélyebb hit, remény, szeretet, bánat szükséges. Urunk ugyanott vonja a barázdát: de sokkal mélyebbre. Mi szükségük van a haladóknak e harmadik megtérésre? Hogyan tisztítja meg Urunk ilyenkor a lelket? Milyen gyümölcsöket hoz a harmadik megtérés?
Az Isten útján haladóknak is sok tökéletlenségük marad meg. Nagyjából már megtisztultak az érzékiségtől, a lustaságtól, az irigységtől, a türelmetlenségtől. De a lélekben még ott maradtak a régi ember szennyeződései. Mint valami rozsda, amelyet csak intenzív tűz oszlathat szét. Olyan tűz, amilyen az apostolokra szállott pünkösdkor. (Keresztes Szent János: A lélek sötét éjszakája, 2,6.)
Keresztes Szent János szinte nem győz eleget szólani e tárgyról. (A lélek sötét éjszakája 2,2.) Pedig ő tisztán csak a szigorúan vett benső életben mutatkozó hibákról beszél. Hát még, ha szóba kerülnének a testvéri szeretet ellen elkövetett hibák, az igazságtalanságok felsőbbséggel, társakkal, alárendeltekkel szemben. Mulasztások állapotbeli kötelességeink terén, jóra való restség?
Keresztes Szent János így ír erről: „Még az érzéki rész éjszakája után is igen alacsony a haladóknak Istennel való érintkezése és lelkiségük színvonala. Szellemük aránya még nem tisztult meg a tégelyben. Gyermekes módon gondolkodnak és beszélnek Istenről, s így is éreznek vele szemben. Mert még nem jutottak el a tökéletességre, vagyis az Istennel való egyesülés fokára. Ez egyesülés által lesznek felnőttek: ekkor már nagy tettekre képes a lélek, mert cselekvésének módja már nem emberi, hanem isteni.” (A szellemi rész éjszakája 3.)
Először úgy látszik, mintha Isten nem akarná gazdaggá tenni a lelket. Inkább megfosztja mindenétől. Értelmét sötétségbe, akaratát szárazságba, sokszor keserűségbe és szorongásba meríti, hogy minden lelki és intellektuális gőgből kigyógyítsa, s megmutassa neki egész nyomorúságát. A léleknek ilyenkor: „a tiszta hit szerint kell haladnia, minden szellemi világosságától megfosztva, mert ez a tiszta hit sötét éjszakája gyanánt borul összes szellemi képességeire.” (I. m.2,4.) Ebben a tisztulásban is úgy látszik tehát, mintha az Úr a lelket mindenétől meg akarná fosztani, sötétségben és szárazságban hagyni. „Hűség és bizalom” – legyen ilyenkor a lélek jelszava. Itt is igaz marad az Úr Jézus szava: „Aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem az élet világossága lesz őbenne.” (Jn 8,12) – Az értelem ajándéka tisztító világosságában füröszti a lelket, s az kezdi felfogni Isten mélységeit. (1 Kor 2,10) Az alázatosság és a hármas isteni erény (hit, remény, szeretet) itt megtisztul minden salaktól. A lélek még nem látja Isten végtelen tisztaságát és nagyságát, amely minden fogalmunkat meghaladja: de már sejteni kezdi. Megsejti Jézus szentséges lelkének természetfeletti gazdagságát, a kegyelem teljességét, amelyben a bölcsességnek és tudománynak minden kincsei megvannak. (Kol 2,3) Olyanféleképpen, mint az apostolok pünkösdkor, megsejti a megváltói testbeöltözés hittitkának mélységeit, a kereszten meghalt Krisztus érdemeinek végtelen értékét, úgy, mint ezekről tanúskodik Szent Péter első beszédeiben s Szent István vértanúsága előtt. Átélt ismeret ez, szinte megtapogatása a természetfeletti világnak, tapasztalati érzék, új látásmód a keresztény élet mélységeivel szemben. S ugyanakkor a lélek sokkal jobban átérzi saját nyomorúságát. Mi volt Keresztes Szent Jánosnak, s az ars-i szent plébánosnak legfőbb lelki szenvedése? Az, hogy a papi eszményt oly messze maguk fölött látták tündökölni. S mindig jobban átérezték a hozzájuk forduló, imádságukat, segítségüket kérő lelkek borzasztó ínségét.
Ez a harmadik megtérés vagy tisztulás, a Szentlélek műve, az értelem ajándékának világossága által. Mint a villám fénye az éjszakában, oly világosságot vet a Szentlélek a tisztulásra választott igaz lélek redőibe. Hiszen a megigazult gyakran imádkozta: „Adj világosságot szememnek, hogy halálos álomba ne merüljek!” (Zsolt 12,5) „Istenem, világosítsd meg sötétségemet!” (17,29) „Tiszta szívet teremts bennem, Uram, és lelket újra szálegyeneset! Ne vess el engem a te színed elől, és ne vond meg tőlem a Szentlelket. Add vissza nekem az üdv örömét, és lelkeddel erősíts engemet. S a bűnöst útjaidra tanítom, és megtérnek az istentelenek. Dicsérni fogja szám szentségedet.” (50)
Ez a nagy tisztulás, átalakulás többféle alakban jelentkezik. Másképp a kizárólagos szemlélődő életben, mondjuk, Szent Brúnónál – másképp az apostolkodásnak és az irgalmas szeretetnek szentelt lélekben, például Szent Vincénél. De alapjában ugyanaz, ami történik: az alázatosság és a hit, remény, szeretet, megtisztul minden emberi salaktól. Valódi, természetfeletti indítóokuk mindinkább háttérbe szorít minden másodlagos indítékot.
Akkor a három isteni erény valóságos alapja is mindinkább kitűnik. A hité: a kinyilatkoztatást adó Isten föltétlen igazvolta. A reményé: a segítségre örökké kész Irgalom. A szereteté: az önmagáért szeretetreméltó Legfőbb Jó. Ez a három motívum úgy jelenik meg éjszakába borult lelkiélet látóhatárán, mint három elsőrendű csillag, amely biztosan vezet az út célja felé.
A harmadik megtérés gyümölcse az igaz, mély alázaton kívül az élő, átható hit, amely már szinte élvezi a túlvilág titkait, s az örökélet előízét. Továbbá határozott, bízó remény, az örökké segíteni kész isteni irgalomban. Szent Pál szavaival „remény ellen is remélni kell” itt. (Azaz a látszólag kétségbeejtő helyzetben is.) Most már mindenestül Istené a lélek. Felsőbb része szinte állandóan a szellem nemesebb életét éli, Istennek lélekben és igazságban imádója. A hit félhomályában az örökélet előjátéka indul. Megvalósul Urunk szava: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék, és élő vizek forrásai buzognak fel benne.” Ez az örökéletre szökellő víz, amit az Úr Jézus a szamariai asszonynak hirdetett: „Ha tudnád az Isten ajándékát … te kértél volna engem, és én élő vizet adtam volna neked … A víz, melyet én adok, élő vizek forrása lesz számodra az örökéletre.”
Szentlélek, világosság és szeretet Lelke, neked szentelem értelmemet, szívemet, akaratomat és egész valómat most és mindörökké. Legyen értelmem mindig fogékony sugallataiddal s a katolikus Anyaszentegyház tanításával szemben, hiszen te vagy annak csalhatatlan Vezére. Szívemben lobogjon állandóan Isten és a felebarát szeretetének tüze; akaratom alkalmazkodjék mindig az isteni akarathoz. Legyen egész életem hűséges követése a mi Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus életének és erényeinek. Neki legyen tisztelet és dicsőség mindörökké, egyetemben az Atyával és veled, ó Szentlélek Isten. Amen. (300 n. b. X. Pius) A felajánlás megújítására elegendő az első mondatot elmondani. Feltéve: 2012. január 28.
A LELKIÉLET HÁROM SZAKASZÁNAK JELLEMZÉSE
Justum deduxit Dominus per vias rectas.
A bűn állapotából a kegyelem állapotába történő lépést nevezzük első megtérésnek. Szempontunkból most egyre megy, vajon ez a keresztség pillanatában, vagy a keresztségi ártatlanság elvesztése esetén, a bűnbánat és feloldozás által történik-e meg. A megigazulást a felnőttnél a kegyelem hatása alatt a hit, remény, szeretet, töredelem aktusainak kell kísérniük. Az első megtérés a kegyelem beáradásával és a bűnbocsánattal, mintegy mintája, előképe a jövendő tisztulásoknak is. Azokban is a hit, remény, szeretet és bánat indulatainak lesz része. Az első megtérést is gyakran többé vagy kevésbé fájdalmas válság előzi meg. Mint a tékozló fiúnak, úgy a léleknek is meg kell válnia e világ szellemétől, hogy az Atyához térhessen. Hittétel (Denz. 176.), hogy az első lépést az Úristen teszi mifelénk. Ő sugalmazza a kezdeti jóindulatunkat, üdvösségünk e kiindulását. Mielőtt lelkünkbe rejtené isteni vetését, a segítő kegyelemmel s megpróbáltatásaival felszántja lelkünk termőföldjét. Később újra arra fog járni, s akkor már mélyebben fog szántani, hogy a még ott lévő gazt mind kiirtsa. Úgy tesz Isten, mint a szőlőműves. Vissza-visszatér tőkéjéhez, s megszabadítja mindattól, ami akadályozhatná fejlődését.
Ha a lélek nem veszti el a kegyelmet, vagy legalább is megfelelő forró bűnbánattal kel fel botlásai után, akkor az első megtérés után a kezdők tisztulási útján fog haladni.
Ezután kezdik lassan megismerni Istent. Először csak az érzékelhető dolgok tükrében, a természet alkotásain keresztül vagy a példabeszédekből (tékozló fiú, elveszett juh, jó pásztor). Dionysius szóhasználatával élve, ez az egyenes vonalú emelkedés Isten felé. Mint mikor a pacsirta az ég felé emelkedik, „röptében is énekelve.”
Mi történik azután ilyenkor? A legtöbb kezdő túlságosan benne feledkezik ezekben az érzelmi örömökben, mintha ezek a lelkiéletnek nem eszközei, hanem célja volnának. Ez esetben az örömök akadállyá lehetnek. Bizonyos lelki nyalánkság lép fel, valami negédesség, az isteni dolgok kutatásában kíváncsiskodás, majd a gőg is belopakodik észrevétlenül, ha valaki apostoli buzgóság örve alatt szívesen dicsekszik el az ilyen adományokkal. Amint Keresztes Szent János felhívja rá figyelmünket (Az érzéki rész éjszakája, I – VII.), a hét főbűn ilyenkor újra felüti fejét. Most már nem legdurvább formájukban támadják meg a lelket, hanem a lelki dolgok terén lépnek fel és akadályozzák az igazi jámborságot.
Ha a lélek jól viseli a tisztulást, érzelmi élete mindinkább aláveti magát szellemének. Kigyógyul lelki nyalánkságából és öntetszelgő gőgjéből. Belátja szűkölködését. Nem ritka, hogy ilyenkor más tisztító fájdalmak is fellépnek. Nehézségek a tanulmányok, a hivatali és állapotbeli kötelességek terén, vagy olyan személyekkel kapcsolatban, akikhez helytelenül ragaszkodunk, s akiket Urunk ilyenkor talán hirtelen és fájdalmasan elszakít tőlünk. Ilyenkor elég gyakran heves kísértések lépnek fel a tisztaság és a türelem ellen. Isten megengedi ezeket, hogy visszahatásképpen megerősödjenek, és mély gyökeret verjenek bennünk ezek az erények, amelyek az érzelmi élet kormányzására vannak hivatva. Esetleg betegséggel is próbára tesz.
Ez a válság éppoly kevéssé veszélytelen, mint a természet rendjében a kamaszkor. Vannak, aki e ponton hűtlenek lesznek hivatásukhoz. Mások nem úgy állják ki e próbát, hogy a haladók útjára, a megvilágosodás szakába léphessenek. Ezek bizonyos lanyhaságban maradnak. Nem kezdők többé, hanem megkésett, ellanyhult lelkek. Bizonyos értelemben róluk szól a Szentírás szava: „Nem ismerték meg az Úr látogatása idejét.” (Lk 19,44; Jer 50,31; Zsolt 94,8; Zsid 3,8-15;/4,7) Az érzéki rész tisztulása nem mindenkinél egyformán nyilvánvaló, és nem mindig egyformán hatásos. Akikben gyengébb a nagylelkű szeretet, azokról Keresztes Szent János így ír: „Az érzéki rész éjszakája meg-megszakad náluk. Olykor nem tudnak okoskodva elmélkedni, máskor ismét könnyen megy. Isten nem választja el őket az érzéki meggondolások és okoskodások anyatejétől, legfeljebb olykor-olykor, s csak rövidebb-hosszabb időre adja meg nekik ezt a kegyelmet.” (I. m. 9.) – Ezek tehát csak korlátolt mértékben kapják meg a megvilágosodás szakának kegyelmeit. Keresztes Szent János megmagyarázza, miért. „Nem mintha Isten, ez értékes kegyelmet csak kevés, magasabb rendű léleknek adná meg szívesen, hiszen ő óhajtja, hogy mindenki a tökéletességre jusson … De mikor könnyű próbáknak veti alá a lelket, s az gyöngének mutatkozik, menekül minden szenvedéstől, semmi fájdalmat sem akar elviselni … akkor Isten nem folytatja a tisztító munkát a lelken … Az ilyenek tökéletesek szeretnének lenni, de nem akarnak a megpróbáltatások nehéz útjára lépni, amely a tökéletességre vezet.” (Élő szeretetláng, 2. versszak) Tehát az átmenet a magasabb életszakra a lélek önátadásától függ. A fejlődés másképp nem is volna képzelhető. Nem egymás mellé gépiesen kapcsolt állapotokról van itt szó, hanem az élet szerves fejlődéséről.
A haladók lelkületét is az jellemzi, hogyan ismerik és szeretik Istent. Önismeretükkel Istennek mintegy tapasztalati ismerete párosul. Most már nemcsak a teremtmények, hanem a hittitkok tükrében is. Ezekbe mindig jobban elmélyednek. A szentolvasó, a szemlélődésnek ez az iskolája napról-napra ezeket állítja szemük elé. Már nemcsak a csillagos ég, a tenger, a havasok világa éreztetik meg Isten nagyságát, már nem is csak a jó pásztor avagy a tékozló fiú példabeszédében, hanem a Megtestesülés és a Megváltás hittitkának sokkal fönségesebb tükrében szemlélik Istent. Dionysius és nyomában Szent Tamás (II. II. q. 180, a. 6.) szóhasználata szerint most rézsútos emelkedésben halad a lélek a Megtestesülés hittitkától Krisztus Urunk szent Gyermekségéhez, majd a Szenvedés, Feltámadás, Mennybemenetel és örök Dicsőség hittitkaihoz. E titkokban Isten jóságának felénk kiáradó fölséges, csodálatos sugárzását szemléli. A haladók ebben a többé vagy kevésbé gyakori szemlélődésben, hűségük és odaadásuk arányában az értelem adományát nyerik el, amellyel mindig mélyebben behatolnak a titkokba. Mindig jobban elmerülnek oly fönséges és egyszerű szépségükben, amely az alázatosak és a tisztaszívűek előtt tárul fel.
Az előbbi életszakaszban Urunk meghódította érzelmi világunkat, most értelmünket veszi teljesen birtokába. Átszellemesíti és ugyanakkor egyszerűvé teszi őket, felemeli a nagyon is emberies tudomány túlságos fontoskodása és bonyodalmai fölé.
Mint az előbbi életszakaszban, úgy most is jutalmat nyer odaadásuk. Nem érzelmi vigasztalásokban, hanem más nagyobb adományokban. Elárasztja őket Isten világossága, hogy őt szemlélhessék és érte apostolkodhassanak. Nagy szomjúságra gyúlnak Isten dicsőségéért és a lelkek üdvösségéért. És sokkal könnyebben tudnak imádkozni. Ekkor megesik, hogy nyugalmi imában van részük. Isten vonzása akaratukat teljesen leköti. Ebben a szakban könnyen tudnak Isten ügyéért dolgozni, tanítani, lelkeket vezetni, szeretetműveket szervezni. Most már nemcsak teljes szívükből, hanem egész lelkükből, minden aktivitásukkal szeretik Istent. Igaz, hogy még nem minden erejükből, mert Isten még mindig nem vette teljesen birtokba szellemüket.
E nélkül a harmadik megtérés nélkül nem juthatunk az egyesülés útjára, a lelki nagykorúságra. Mi ennek a válságnak a lényege?
Isten a lelket már nemcsak az érzelmi örömöktől fosztja meg, hanem a hittitkokba való belátásaitól, égő vágyaitól, attól a készségtől, amellyel tanítani, szónokolni tudott, amelyben bizonyos rejtett gőggel tetszelgett. Akkor többre tartotta magát másoknál, most nagy szárazságba esik, nemcsak az érzelmek tekintetében, hanem lelke mélyén is, alig tud imádkozni. Újabb erős kísértései támadnak most már nem éppen a tisztasággal és a türelemmel, hanem a lélek legnemesebb erényeivel szemben. Támadásnak van kitéve hite, reménye, emberszeretete, sőt Isten iránt való szeretete is. Miért oly kegyetlen Isten, hogy ily kemény próbának veti őt alá? Ez a kérdés gyötri. A misztikus halál állapotába jut, amelyről Szent Pál így beszél: „Régi emberünk keresztre feszíttetett Krisztus Jézussal, hogy a bűn teste elpusztuljon.” (Róm 6,6) „Le kell vetnetek az előbbi élet szerint való embert, ki romlandó a vétkező kívánságok szerint. Újuljatok meg lelketekben és elmétekben, és öltözzetek új emberré, ki Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben.” (Ef 4,22)
Mint az előbbi, úgy ez a válság sem veszélytelen: nagylelkűséget követel, éberséget, gyakran hősies hitet, minden remény ellenére is reményt, teljes önátadást Isten kezébe. Az Úr harmadszor is végigszánt a lelken, most már sokkal mélyebben, olyan mélyen, hogy a lélek szinte felforgatott állapotba kerül, amiről a próféták is beszélnek, különösen Jeremiás siralmaiban.
Milyen a tökéletesek életállapota e tisztulás, e harmadik megtérés után? Úgyszólván állandó tapasztalásból fogják Istent ismerni, majdnem mindig rá fognak gondolni, nemcsak az imádság, elmélkedés, offícium idején, hanem a külvilággal való foglalkozás közben is állandóan Isten jelenlétében fogják érezni magukat. Kezdetben a még önző ember mindig önmagára gondol és öntudatlanul is mindent önmagára vonatkoztat. A tökéletes ember pedig állandóan Istenre gondol, mintegy ösztönszerűen mindent az ő dicsőségére és a lelkek javára vonatkoztat. Mert most már nemcsak az érzéki tárgyak, a példabeszédek, vagy akár a hittitkok tükrében szemléli Istent – ami nem tarthatna egész napon át – hanem a hit félhomályában már magát az isteni jóságot szemléli. Olyanféleképen, ahogy mi nappal mindent a minket körülvevő és felülről megvilágosító napsugárban látunk, még ha nem is egyenesen süt ránk a nap. Dionysius és Szent Tamás szóhasználatával ezt a szemlélődést már se nem egyenesen emelkedőnek, se nem rézsútosnak nevezzük, hanem lebegőnek, körbeúszónak. Ezt a képet a sas röptéről vesszük: amint magasra emelkedik és azután huzamosan lebeg, köröket ír le, s szinte mozdulat nélkül úszik a látóhatár fölött.
A tökéletesek már önmagukat sem csak önmaguk által és önmagukban ismerik meg, hanem Istenben, aki számukra a kezdet és a vég. Lelkiismeret vizsgálásuk alapja az, amit Isten az élet könyvében (az ő teremtői elgondolásában) számukra kitűzött. Sohasem felejtik el a végtelen különbséget, amely őket a Teremtőtől elválasztja; ezért alázatosak. Istennek ez a szinte tapasztalati szemlélete a bölcsesség adományától jő. Ezért úgyszólván szakadatlan: mert nem zavarja meg a szellemi munka, az emberekkel való érintkezés, a külső foglalkozások. Az Isten-ismeret alsóbb fokain (a példabeszédekből, hittitkokból) ez még nincs így.
Ezekben látjuk a lelkiélet három életszakaszát megkülönböztető jellemvonásokat. Így fogták ezt fel Szent Tamás, Sienai Szent Katalin, Tauler, Keresztes Szent János. Valamely többé vagy kevésbé nyilvánvaló tisztulás szükségessége magyarázza meg az életszakok között fellépő válságokat. Ezek az életszakok nem mesterséges beskatulyázások, hanem az élet fejlődésének szükséges fokozatai. Feltéve: 2012. február 3.
ISTEN ORSZÁGÁNAK BÉKÉJE, A MENNYORSZÁG ELŐÍZE
Ha a szentek útját követjük önátadásban, áldozatban, lemondásban, végül a bennünk lakozó Isten országának örömeit fogjuk magunkban tapasztalni és élvezni.
Sok fájdalmas hányattatás után mintha felébredne a jó Isten lelkünk bárkájában. (Mt 8,24) „A lélek úgy érzi, mintha egyszerre felébredne és megmozdulna benne az isteni Ige” (Keresztes Szent János: Az élő szeretetláng, IV.), és az isteni Uralkodó most már parancsra nyitja meg ajkát. Országolni kezd dicsőségben és kegyességben. Ezek a kegyelmek előkészítenek arra a másik felébredésre a halál végső pillanatában. Akkor a lélek majd elhagyja a testet. Mint szellemi magánvaló fogja önmagát szemlélni, az angyalok módjára. A végső felébredés pedig a glória mennyei dicsőségébe, az Isten szemtől-szembe való látására jutás lesz. Boldogok a szentek, akiknél ez egybeesik a halál pillanatával. Mihelyt lelkük elhagyja a testüket, szemtől-szembe látja Istent, s Istenben előbb látja meg önmagát, mint önmagában. Még gyászolják őket és ők már céljukhoz érkeztek, a boldogító Isten-látás világosságába. Az evangélium szavaival: „beléptek Uruk örömébe”.
A tökéletesek lelkében az isteni ébredés már itt e földön olyan szeretetlángot gyújt, amely részesedés a Szentlélek égő szeretetlángjában. „Ez már nemcsak lassan emésztő tűz módjára alakítja át a lelket édes szeretetté, hanem lobog és lángokat vet benne. Így működik a Szentlélek abban a lélekben, mely már csupa szeretetté vált. Lelki tevékenységei a ki-kicsapó lángnyelvek. Így azután ezek mérhetetlen értékűek s egy ilyennel több érdemet szerez, mint azelőtt egész élete folyamán. Ebben az állapotban a lélek nem magától cselekszik, hanem a Szentlélek indítja őt, munkálkodik benne. Valahányszor fellobog benne ez a láng, mindannyiszor úgy érzi, mintha az örök boldogságban részesülne. Az élő Istent élvezi, a Zsoltáros (83,3) szava szerint: „Szívem és lelkem ujjongott élő Istenemben.” (U. o. I. 1.)
Midőn a szív így szeretetben ég, e tűz, az isteni „tűzlámpák világa” megvilágítja a szellemet is. Szemléli Isten kiválóságait, a tűzlámpákat, melyek: a Bölcsesség, Jóság, Irgalom, Igazság, Gondviselés, Mindenhatóság. Ezek az isteni szivárvány színei. Ezek Isten benső életében, titokzatos lényegében egymással azonosulnak, a nélkül, hogy egymást megszüntetnék, ahogyan a földi szivárvány színei forrásukban, a fehér fényben egyesülnek. (L. Élő Szeretetláng, III. 1.) – A lélek képességei mintegy beolvadnak az isteni tűzlámpák világába (u. o. 5,6.); ez valóban az örökélet előíze.
Az Énekek Énekének egy gyönyörű kommentárjában olvassuk (Robert de Langeac, virgo Fidelis, Paris, Lethielleux, 1931.): „Az isteni szeretet emésztő tűz. Gyökerestül átjárja a lelket. De nem pusztítja el. Önmagába változtatja. Képe, ó mennyire tökéletlen képe az az anyagi tűz, amely a fát a legkisebb rostjában is átjárja, a vasat a legrejtettebb molekulájában is átizzítja. Egy-egy erősebb kegyelemáram hatására az isteni szeretetre gyúlt lélek lángnyelveket vet. A lángnyelvek felcsapnak Isten felé. Tőle valók, felé törnek, ő utána emészti magát a lélek. A lelket felemelő caritas, a teremtetlen caritas teremtett, véges, analógiás, de mégis valóságos vetülete.” Ez messzire meghaladja a felcsigázott képzelet érzelgéseinek hamis csillogását, amelyben hiába keresnénk mély Isten-ismeretet, áldozatkészséget, nagylelkű szeretetet. A kettő úgy viszonylik egymáshoz, mint a gyémánt és az üvegutánzat. Mi szól nekünk ebből a talán nagyon is magasnak látszó tanításból?
Nagyon is magas akkor volna, ha a keresztségben nem nyertünk volna kegyelmi életet. Hiszen ennek bennünk is az örökéletben kell kivirágoznia. Magas volna, ha nem járulnánk gyakran szentáldozáshoz, amely ezt a kegyelmi életet táplálja bennünk. Gondoljuk meg, hogy minden szentáldozásunknak lényegesen buzgóbbnak kell lennie az előzőnél. Mindegyiknek növelnie kell bennünk Isten szeretetét, s ezáltal nagyobb buzgóságot kell bennünk keltenie Urunk másnapi vételére. Mi következik ebből a gyakorlatra? Gyakran imádkozzunk így: „Uram engedd, hogy megismerjem, többé vagy kevésbé tudatosan, milyen akadályt vetek kegyelmed munkájának bennem. Adj erőt, hogy az akadályokat leromboljam. S ha én ezt nem tenném, tedd meg te, még ha sokat is kell szenvednem belé.” „Uram, mit kívánsz ma tőlem? Add értésemre, mi nem tetszik Neked bennem? Taníts megbecsülni értem ontott szent véredet, szentségi és lelki áldozásaimat, amelyekkel megsebzett szent Szíved táplál. Uram, növeld szeretetemet irántad. Add, hogy lélekben úgyszólván szüntelenül Veled legyek. Hogy mindent elfogadjak, amiben részesítesz, hogy ne álljak kegyelmed útjába, hadd világosítsa meg, éltesse a lelkemet.”
Az ember így már nem önmagának, hanem Istennek él. (S Th. II. II. q. 17. a. 6. ad 3.) Mondhatja: „Krisztus az én életem és a halál nekem nyereség.” (Fil 1,21) Nem munkám, nem tudományom az én életem, hanem maga Krisztus. „Ó örök Szentháromság! Ó istenség! Ó isteni Természet, mely a Fiú vérét oly értékessé tetted! Feneketlen tenger vagy, örök Szentháromság. Minél mélyebben elmerülök Benned, annál jobban megtalállak. Minél jobban megtalállak, annál jobban kereslek még. Rólad sohasem lehet azt mondani, elég. A mélységeidben gyönyörködő lélek szünet nélkül vágyik Feléd s mindig jobban éhez. Tűz vagy, soha ki nem alszol, elemészted a lélek minden önösségét, felolvasztod fagyát, megvilágosítod. A lélek mindig mélyebben merül fénytengeredbe s benne békét talál.” (Dialogus, 167.) Így értsük Szent Pál szavát (Fil 4,7): „Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, oltalmazza meg szíveteket és elméteket Krisztus Jézusban.” Ez a harmadiki megtérés gyümölcse, az örökélet előíze.
A mű eredeti címe: Principes de spiritualité. Les trois conversions et les trois voies. – Les Éditions du Cerf, Juvisy, Siene-et-Oise. Feltéve: 2012. február 11. |
vissza