|
„Amikor Platón tanítványa voltam – írja Szent Jusztinosz II. Apológia című művében (XIII. 1.) –, hallottam a keresztények ellen felhozott vádakat, de látva, hogy mennyire rettenthetetlenek a halállal szemben, mennyire nem ismerik a félelmet mindattól, amitől az emberek elborzadnak, arra a meggyőződésre jutottam, hogy lehetetlen, hogy ezek az emberek gonoszul és bűnös élvezetek szeretetében éljenek.” Valóban ebben a legkonkrétabb értelemben kell vennünk Tertullianus kijelentését, miszerint a vértanúk vére volt a kereszténység magja. A történelem tanulsága egybevág az evangélium tanításával; el kell veszíteni az életet, hogy megnyerjük azt! El kell veszíteni az életet, hogy megnyerjük azt. … Ebben a Jézus ajkáról elröppent rövid mondatban leledzik a hősiesség magyarázata, aminek a vértanúk számtalanszor bizonyságát adták; tapasztalataik és önfeláldozásuk csak akkor nyeri el valódi értelmét, ha egy természetfeletti szándék működéseként tolmácsoljuk őket. Való igaz, hogy minden emberi leleménynek lehetnek fanatikusai, akik vállalják a halált ügyük győzelméért; de a vértanúk – a szavak tulajdonképpeni jelentését tekintve – nem abban az értelemben gondoltak ügyük győzelmére, mint ahogyan erről egy politikai párt vagy egy filozófiai tan kapcsán beszélni szoktunk. Az, amire ők törekedtek, meghaladja az evilági célokat és fölötte áll a földi küzdelmeknek. Mint Krisztus tanúi, ők az Isten országának harcosai. Ilyenformán a vértanúság nem pusztán politikai tett, egy forradalmi tan és egy jól kiépített rendszer közötti összeütközés logikus következménye. Sokkal inkább az ősegyház alapvető karakterisztikuma, szentségi cselekmény, amely karizmaként, a „kegyelmek kegyelmeként” valósul meg az ezzel a privilégiummal felruházott lelkekben, és aminek természetfeletti érdemei visszahatnak Isten gyermekeinek egész közösségére. Abszolút hit Jézusban, totális remény az örök élet ígéretében, az önfeláldozásig vitt szeretet: a vértanúságban e három isteni erény teljesedik be semmivel össze nem hasonlítható teljességgel; a véres áldozatban jelen van az egész – erkölcsi, aszkétikus és misztikus – keresztény tapasztalat, amely itt találja meg a legtökéletesebb kifejeződését.
„Mi más a vértanú – írja majd a 4. században Roueni Szent Victrix „A szentek dicsérete” című könyvében –, ha nem Krisztus utánzója?” Az arénák áldozatai egycsapásra megvalósítják azt a hiteles „utánzást”, amire a jövőben a hívek egymást követő nemzedékei törekszenek. A vértanú Jézus nyomdokait követi, amint azt ő előre megmondta Péternek: „Oda, ahová megyek, most nem tudsz követni, de később majd követni fogsz.”
Az egyetlen minta utánzása önmagában hordja jutalmát. A vértanúság – ez a kiváltképp misztikus út – a legjobb módja a Jézussal való egyesülésnek. Már itt a földön, a legszörnyűbb szenvedések közepette is, Jézus ereje segíti és erősíti a vértanúkat. Ő az, aki a hitvallók ragyogó válaszait meg az ajkukról felröppenő csodálatos felkiáltásokat sugallja. Ő az, aki által a végső pillanatokban az áldozatok lelkében felizzik a prófétai szellem és gyakran természetfeletti látomásokban részesülnek. De főleg a halál után valósul meg a Krisztussal való egyesülés. E kivételes lelkek azzal a grandiózus bizonysággal szállnak szembe a megtöretés és a halál gyötrelmeivel, hogy testükből kiszabadulva egyenesen az égbe jutnak, ahol a mennyei boldogság várja őket.
A vértanúságot tehát – Krisztus utánzásának ezt a legmagasztosabb formáját, ami biztosítja a vele való egyesülést – a lobogó hitnek ebben a korában a tökéletesség eszközének és minden lélek ideáljának tekintik. „A szeretet legnagyobb próbája az, hogy az ember életét adja azokért, akiket szeret” – mondta Jézus; és ezért nevezi Szent Polükarposz éppen a vértanúkat „az irgalmas szeretet igazi utánzói”-nak.
Nem meglepő tehát, hogy az ősegyházban fontos hely illette meg a vértanúkat. A „hitvallók” – akik létük kockáztatásával tettek tanúbizonyságot Krisztusról – további életük folyamán is magukon viselik az örök világosság visszfényét. „Szentnek lenni annyi, mint vértanúnak lenni.” A különleges kegyelemben részesültek dicsősége veszi körül őket. A börtön mélyéről, ahol a halált várják, szabadon maradt testvéreikhez fordulnak, és tanításaik legkisebb morzsáit is csaknem úgy fogadják tőlük, mint az Úr közvetlen üzenetét. Ha mégis elkerülik a kínhalált, az ostorcsapások és sebek testükön hordozott nyomai tanúsítják a kapott kegyelmet, és a közösségek hierarchiájában és irányításában megkülönböztetett hely illette meg őket.
És haláluk után sem hagynak fel e közbenjáró és irányító szereppel. Miért is hagynának fel? Hiszen az örökkévalóságban élnek a mindig jelenlévő Krisztussal. Ezért aztán bizalmas gyengédséggel szólnak hozzájuk. Testük, amelyben az Úr lakott, az a test, amely tulajdonképpen tagja a megfeszített Testnek, hamarosan különleges tisztelet tárgya lesz, ami a szentek tiszteletének első formája. Az elégetett Szent Polükarposzról ezt közli szenvedésének leírt története: „Összegyűjtöttük drágaköveknél értékesebb és az aranynál megbecsülendőbb csontjait, és letettük egy arra méltó helyre. És ezen a helyen, amennyire a körülmények lehetővé teszik, összegyűlünk, hogy lelki örömben és az Úr segítségével megünnepeljük ama nap évfordulóját, amelyen Polükarposz a vértanúság által Isten számára megszületett.”
A vértanúk hőskora tehát nem csupán egy, az adott időbe zárt és annak történetével együtt elmúlt epizód. Egyedülálló fontosságú – és a kereszténység lényegével összefüggő tény –, amely a dogmák legdöntőbb tételeivel áll kapcsolatban. Sem a halállal szemben tanúsított keresztény öröm, sem a véren történt megváltásban való bizonyosság nem érthető meg teljesen az első keresztények példája nélkül, akik éppen olyan emberek voltak, mint mi mindannyian, és mégis énekelve mentek a vesztőhelyre, és jobban szerették hitüket, mint az életet.
A világnak van egy helye, ahol a vértanúságnak ez a tanulsága olyan, mint valami élő jelen: a Kolosszeum ez, a Flaviusok Vespasianus által építtetett amfiteátruma, amelynek hatalmas ellipszise, a három árkádsor, meg az időktől megsárgult kövek elképesztő tömege a modern Róma szívében is megmaradt annak a láncszemnek, amely változatlanul ehhez a múlthoz kapcsolódik. Az aréna közepén ugyanazon a helyen, ahol a keresztények nemzedékei ontották vérüket azért, hogy Krisztus igéje ne legyen terméktelen, egy egészen egyszerű kereszt emelkedik a magasba, mint a barbárság elleni néma tiltakozás, és az örök időkre szóló győzelem szimbóluma. Láthatatlan és vigasztaló árnyékok lengenek e romok között. Mintha a csendben újra hallhatóvá válna a névtelen vértanúk elhaló imája: „Ó, Krisztus, szabadíts meg engem! A te nevedért szenvedek!” És amikor arra a történelmi szerepre gondolunk, amit ezek a legyőzöttek, az „Isten országának” ezek a megszállottjai magukra vállaltak, akik halálukkal legyőzték a földi királyságokat, eszünkbe jut Szent Pál mondása, amely mintegy alapelvül szolgált az egész ősegyház életéhez: „Amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős” (2 Kor 12,10).
|
vissza