Az okoskodás a tett és – ma különösen – a hit halála

E honlapnak, illetve készítőjének, azaz nekem soha nem volt célja a meggyőzni akarás. Ezért nem értettem soha, hogy miért olvassák a honlapot olyanok, akik nem értenek egyet irányvonalával – ahogy ennek a régi fórumon és magánlevelekben számtalanszor hangot adtam, amikor azt tanácsoltam az ilyen hozzászólóknak, hogy ne látogassák a honlapot. Célom a tájékoztatás volt, ahogy ezt „Hitvallásomban” megírtam, mégpedig elsősorban azok tájékoztatása, akik ugyanúgy gondolkodnak, ahogyan én, akiknek, úgy remélem, segítséget jelent, ha tudják, problémájukkal, kérdéseikkel nem állnak egyedül.

A honlap eddigi 9 éves története, illetve eközben képviselt irányvonala nagyjából egyenes vonalú volt. Az elmúlt időszakban azonban jelentős változás állt be az én gondolkozásomban, és ezzel a honlap profiljában is. Ezért beláttam, hogy szükség van valamiféle magyarázatra, ezt igyekeztem a Ki a katolikus? című legutóbbi írásomban megadni. Most viszont különféle, hozzám érkezett reakciókból úgy tűnik, hogy ennyi nem volt elég, így további magyarázatra van szükség.

Az www.antimodernist.org/am. honlapon korábban számos írás jelent meg a következő címmel: „Geschichten vom Sophisten: …”, azaz „Szofisták történetei: …” Kis tanmesék voltak ezek, melyeket igazán csak azok értékelhettek, akik a leírásból ráismertek az eredeti alakokra – ezek valószínűleg elsősorban Fellay püspök és Schmidberger atya voltak. Én sem nagyon értékeltem őket, egészen mostanáig, amikor megtapasztaltam, hogy nagyonis valóságos problémáról szólnak, nagyonis valóságos magatartásformát lepleznek le. (Az sem véletlen, hogy J. B. Heinrich professzor is megemlíti Dogmatika könyvében a szofisztika veszélyét, lásd „Az Egyház és a tradíciója” című tanulmányt.) A lexikonban a szofisztika címszó alatt többek között ez áll: „szócsavarás, hamis okoskodás”, maga a szofista alatt pedig ez: „álbölcselkedő, agyafúrt”.
     Zaby (vagy Weinzierl) atya ezen tanmeséiből ugyanis sok minden kiderült: Egyfelől az, hogy bizonyos emberek akkor kezdenek el okoskodni, amikor valójában tenniük kellene valamit, dönteniük kellene valamilyen fontos, következményekkel járó ügyben. Másfelől, hogy az álbölcselkedés rendszerint azt leplezi, hogy művelőik az egész probléma lényegének átlátása helyett részletekre fecsérlik idejüket.
     És azt is, hogy az ilyen emberek magáért az okoskodásért okoskodnak, sőt végül úgy gondolják, hogy ezzel valami magasabbrendű szellemi tevékenységet folytatnak.

Shakespeare, aki a világirodalomban a legjobban értett az emberi lélekhez, a Hamletben nem csak kiválóan ábrázolta a döntést hozni nem tudó ember okoskodását, hanem azt is, hogy a döntéshozás halogatása mindig katasztrófát idéz elő, amibe olykor ártatlan emberek is belepusztulhatnak. Szintén a Hamletben és többek között a Lear királyban pedig arra mutatott rá, hogy nem csak a bűnök kapják meg méltó büntetésüket, de a hibák is! Vagyis, azok a tettek, melyek közvetve ugyan nem számítanak bűnnek, de amelyek elkövetése – ami lehet mulasztás, hezitálás, egy feladat el nem végzése is – veszélybe sodornak, romlásba döntenek másokat is, zavart idéznek elő, egyszóval jóvátehetetlenek. Például ilyen vétket követ el egy vészhelyzetbe került hajó kapitánya, aki a megfelelő parancs gyors kiadása helyett okoskodik, időtlen időkig mérlegel, és közben minden utasa és beosztottja életét veszélyezteti. Vagy az, aki egy rábízott közösség sorsáról nem képes dönteni, hanem inkább addig mérlegel, amíg megmérgezi a levegőt a közösségen belül, és káoszt idéz elő.

Ahogy a Ki a katolikus? című cikkben írtam, és ahogy a honlap számos írásából kiderült, a vallás kérdéseiben hosszú évekig M. atya útmutatásai voltak az irányadók számomra. Tőle olyasmiket tanultam meg, amit másoktól soha nem hallottam, elsősorban azt, hogy milyen a katolikus lelkület, azaz, mit is jelent katolikusnak lenni. Tőle hallottam szinte egyedül a kegyelemtanról, és ő beszélt legtöbbet a katolikus vallás természet-felettiségéről. Ő volt az, aki kétkedő kérdéseimre a válaszait majdnem mindig így kezdte: „Bízzon Isten kegyelmében! Ő majd elintézi, Ő tudja, mit, miért és hogyan. Akik az Ő vezetésére bízzák magukat, azokat soha nem engedi félrevezettetni. Isten nem végez félmunkát, ha idáig elvezette, továbbra is vezetni fogja.” Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy mekkora bajnak tartja, hogy a fiatalok nem érzik, nem tudják, hogy rendkívüli helyzetben élünk, hanem normálisnak fogadják el a mai állapotokat, és ezért „normális” megoldásokat keresnek, „normális” válaszokat várnak.
     Azt is megírtam, hogy mi győzött meg (M. atya vonatkozó nézeteivel szemben) Weinzierl és Zaby atya tanulmányaiból. Leginkább és legtömörebben összefoglalva az, hogy a katolikussághoz elengedhetetlenül hozzátartozik a pápának és a Tanítóhivatalának való engedelmesség. Piuszos múltamban megszámlálhatatlan sokszor ütköztem olyanokkal, akik csak ennyit vetettek az FSSPX, és vele az én viselkedésemmel is szembe: „A pápa előtt térdre, imára!” Ilyenkor hosszú fejtegetésekbe kezdtem, hogy ez miért és mikor nem igaz, pontosan úgy, ahogy tette/teszi ezt az FSSPX, és teszi most minden FSSPX-„ellenálló” pap, és tette maga M. atya is. Számomra óriási lelki és szellemi megkönnyebbülést jelentett, hogy ezek az álérvek, álokoskodások megszűntek követendők lenni. Hogy a magyarázatok megszűntek „nyakatekertek” lenni, a lehető legegyszerűbbek és legvilágosabbak és legrövidebbek lettek. Az igazság mindig a legegyszerűbb, azt hiszem, ez a valódi okoskodás.
     Azt is említettem már, hogy elvi döntésem gyümölcseit azonnal éreztem: sokkal fontosabb lett számomra az ima, sokkal inkább megértettem, mit jelent minden világit megvetni, és egyedül Istenben bízni, egyedül ráhagyatkozni. Ahogy annak idején első gyónásom és első áldozásom után azonnal megérintett és kézzel foghatóan működött bennem Isten segítő kegyelme, úgy kaptam meg Tőle most is a kézzelfogható bizonyítékot döntésem helyességéről ezekben a lelki gyarapodásokban.

Ha az igazság keresésében bármikor kételyeim támadtak, én mindig úgy segítettem magamon, hogy „ellenpróbát” hajtottam végre. Oké, mondtam magamnak, nem nekem/nekünk van igazunk, de akkor csak a másik oldalnak lehet igaza – és azt el tudom fogadni? A válaszom mindig ez volt: Nem, azt egészen biztosan nem tudom igaznak elfogadni. Nos, abban a kérdésben, hogy Bergoglio valódi pápa-e vagy sem, az ellenpróba így hangzana: Bergoglio valóban pápa, tehát elődei is mind valódi pápák voltak. Akkor, mint valódi katolikusnak, nekem hiánytalanul el kell fogadnom mindazt, amit ők tanítottak, tanítanak mindazzal a borzalommal együtt, amit szerintem még egy NOM-os, de jóérzésű ember sem tud elfogadni. Hiszen az Egyház tévedhetetlen Tanítóhivatala egészen a szóban forgó pápákig azt tanította, hogy csak akkor lehetek katolikus, ha mindenben követem a mindenkori pápák és az élő Tanítóhivatal rendelkezéseit, tanításait. Számomra ez az ellenpróba – amit most meg sem kellett tennem, mert Zaby atyáék általam szünet nélkül ajánlott és a mostani időben nélkülözhetetlennek nevezett tanulmányai annyira világosak, hogy nem volt erre szükségem – egyértelmű választ adna. Aki nem tud dönteni, annak csak azt tudom ajánlani, hogy próbálja ki ezt a módszert. De ne felejtse, ha úgy dönt, hogy Bergoglio tényleg pápa, akkor annak minden következményét szigorúan tartsa be!
     Persze nem hiszem, hogy a szofistáknak ez a tanács használ, vagy bármi más segít, hiszen ők oda-vissza csűrnek csavarnak, valójában egyik oldalt sem fogadják el, nem tanulni, nem dönteni, nem egy irányba haladni akarnak, hanem okoskodni, fitogtatni tudásukat, érvelési készségüket, meg nem tudom, még mit (talán azt, hogy foglalkozzanak velük). Ezért aztán se nem taníthatók, se nem lehet rajtuk még válaszadással, meghallgatással sem segíteni.

Egyszóval én és a honlap mindenképpen katolikus akar maradni, ezért választja azt az utat, amit Zaby atyáék vázolnak fel, azaz hit és erkölcs dolgában hisz a pápa és a rendes, nem csak a rendkívüli Tanítóhivatal tévedhetetlenségében, és ezért nem tartja pápának és Tanítóhivatalnak azt, aki a katolikus vallással, alapelvekkel ellenkező dolgokat tanít és csinál. Hogy a pápanélküliség pontosan mikor kezdődött, annak eldöntése semmilyen szerepet nem játszik abban, ami most és itt ránk vonatkozik, amit fenti döntésünk most és itt megkövetel tőlünk.

Említett cikkemben világosan leírtam, hogy ezzel a döntésünkkel nagyon kevés dolog lesz megoldva, és megszámlálhatatlanul sok kérdés marad továbbra is megválaszolatlanul. Így fogalmaztam: „Mindebből úgy tűnik, hogy a hívő tökéletesen egyedül marad, még jobban, mint az FSSPX-hez való tartozása alatt. Ha valaha igaz volt ez a tanítás, akkor most tökéletesen igaz: egyedül Istenben bízhat.”
     Napról napra jobban érzem úgy, hogy Isten mindenben a szöges ellentétét akarja tőlünk annak, mint amit a mostani világ tanít: A világ minél jobban megrészegedik a technikájától, az „ember mindenre képes” ideájától, annál inkább követeli meg Isten igaz gyermekeitől, hogy átlássák az ember, a világ kicsinységét, porszemségét, vacakságát, végtelen kiszolgáltatottságát. Minél jobban hisznek az emberek a technika felsőbb-rendűségében, annál inkább kinyilvánítja Isten az övéinek, hogy minden rozoga, minden rothadt, semmi nem képes semmire, még az életvitelünk fenntartására sem, csak egyedül Ő. Minél jobban elvakítja az embereket az ú. n. haladás, annál jobban megmutatja Isten, hogy életünk soha nem volt ennyire törékeny, mint most, hogy milyen közel a vég, a teljes pusztulás.
     Minél jobban hisz a mai ember az anyagban, a minden megmunkálhatóságában, felhasználhatóságában, annál jobban követeli az Úristen, hogy mi a természetfelettiben bízzunk egyedül. Hogy egyedül az Ő kegyelmére hagyatkozzunk.

Én abban hiszek, ahogy Wolfram Schrems teológus is, hogy Fatimával az Úristen azt a kérdést tette fel Egyháza képviselőinek, hogy Benne vagy a földi dolgokban, a diplomáciában, az emberi okoskodásban hisznek-e jobban. Szerintem több megelőző kérdés után ez volt az utolsó vizsgakérdés, amin XI. Pius és őutána minden fehér ruhás ember megbukott a Vatikánban.
     Úgy vélem, hogy Isten a mai katolikustól nem okoskodást, nem kérdésfeltevéseket vár, hanem feltétlen bizalmat. Aki állandóan az eszére hivatkozik, és azzal példálódzik, hogyha gondolkodás helyett feltétlen engedelmességet követelnek tőle, akkor akár Bergoglionak is engedelmeskedhet, attól – ha így jobban hangzik – természetfeletti bizalmat vár el, azaz okoskodás helyett feltétlen ráhagyatkozást. Azt a bizalmat, amit az a kisfiú mutatott, aki beleült abba a gyerekkocsiba, amit egy légtornász 20 méter magasban egy szál vékony kötélen tolt át az utca egyik oldaláról a másikra, csak azért, mert a légtornász az édesapja volt. Hogyan képzelheti egy katolikus, hogy Isten becsapja őt – pláne a mai időben –, hogy hagyja félrevezetni őt, ha Hozzá könyörög útmutatásért, ha Felé fordul, Benne bízik, ha könyörgésével, hűségnyilatkozataival elhalmozza Őt – és a kapott útmutatást végrehajtja.
     Azt, hogy a katolikus hit normálisan is ezt a természetfeletti bizalmat jelenti, de most, amikor semmilyen emberi erő nem segíthet, különösen ezt jelenti, nos, aki ezt nem képes elfogadni, annak szerintem nem lehet segíteni, abból emberi eszközökkel nem lesz katolikus.

Eltűnődtem azon, hogy én mit csináltam/csinálok, ha egy adott témában kérdéseim, problémáim vannak. És csak azt a választ tudom magamnak adni, hogy teszek azért, hogy a helyes válaszokat megkapjam. Elsősorban azzal, hogy utánajárok, elmegyek ahhoz, aki képes választ adni, aki illetékes az ügyben. Ezért nem értem, hogy a notórius kérdezők miért nem keresik fel azokat, akik elmagyarázhatnák a kialakult helyzetet. Zaby atya, akinek ezt elmondtam, szintén nem érti ezt, amiből arra következtetek, hogy minden bizonnyal bárkit fogadna (ő is és paptársai is, akik a Nyilatkozatot aláírták, tökéletesen beszélnek angolul, németül, franciául és latinul). Mégsem használja ki senki ezt a lehetőséget. Ehelyett kérdések sokaságát teszik fel nekem és másoknak (akik nem közvetlenül illetékesek), olyanokat, amik csak azt bizonyítják, hogy feltevőik is úgy működ-nek, mint akikről Heinrich professzor beszél: egyoldalúan, a lényegből kiszakítva, valamit túlhangsúlyozva, az igazán fontosat kikerülve „okos-kodnak”. Ez utóbbit a tökélyre fejlesztik azzal, hogy miközben a huszadrangú látszólagos kis ellentmondást a végsőkig feszegetik, az igazán fontos, a döntő, Isten és a hit természetfelettisége, a katolikus hit elsősorban és meghatározóan Isten tekintélyén nyugvó lényege mellett érintetlenül mennek el.

Nem térek ki a nekem legutóbb feltett tömérdek szofista kérdés megválaszolására (holott mindegyikre megvan a nagyon egyszerű válasz). Egyfelől azért, mert nincs rá időm, másfelől azért, mert a tapasztalatom azt mutatja, hogy nincs értelme, harmadszor, mert Barsi Balázs atya – is – azt tanította, hogy azt, aki 100 érv után még egy 101.-t követel azzal, hogyha ezt az utolsót is megindokolják neki, akkor elfogad mindent, azonnal ott kell hagyni, mert a 101. után valójában mindig a 102. következik.

Ahogy az elején írtam: Senkit nincs szándékom meggyőzni. Azért dolgozom, fordítok, hogy azoknak segítsek, akik elfogadják a természetfeletti hitet, akik elhiszik, hogy Isten e rendkívüli időben, amikor hagyja, hogy minden általa hozott törvény, szabályszerűség felboruljon, rendkívüli módon segít a Benne bízókban.


Feltéve: 2014. július 10.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA