|
A RÓMAI EGYHÁZMEGYE KONGRESSZUSÁN Az esküvő nélküli és a homo „házasság” egyértelmű elutasítása (forrás: www.kath.net – 2005. június 7. és 11.) A vatikáni rádió beszámolója szerint XVI. Benedek pápa élesen elítélte az „esküvő nélküli”, a „próba” és az „egyneműek pszeudo” házasságát. 2005. június 6-án este XVI. Benedek pápa a Laterán bazilikában megnyitotta a római egyházmegye „Család és keresztény közösség: a személy képzése és a hit átadása” témáról kétévente megrendezésre kerülő kongresszusát. A pápa megnyitó beszédében a család alapelveiről beszélt. A család antropológiai alapja A házasság és a család valójában nem egy véletlen szociológiai konstrukció vagy egy különleges történelmi és gazdasági szituáció eredménye. Ellenkezőleg, a férfi és nő közötti helyes kapcsolat kérdésének gyökere az emberi lét mélyebb lényegében rejlik, és így csak innen kaphat választ is. Ezért nem választható el az embernek saját magáról régen és mindig újra feltett eme kérdésétől: Ki vagyok én? Mi az ember? Ugyanakkor ez a kérdés az Isten-kérdéstől nem szakítható el: Létezik-e Isten? Ki az Isten? Hogyan néz ki valójában? A Biblia e két kérdésre ugyanazt az összetett választ adja: ennek két része pedig egymásból következik: az ember Isten képmására teremtetett és Isten a szeretet. Ezért jelenti az ember igazi Isten-képmásosságát a szeretetre való elhivatottság: az ember olyan mértékben válik hasonlóvá Istenhez, amilyen mértékben egyre jobban képes szeretni. Ebből az Isten és ember közötti alapvető kapcsolatból következik a lélek és a test felbonthatatlan kapcsolata. Az emberi lélek a testen keresztül fejezi ki magát, és a test a halhatatlan lélek által válik élővé. „A férfi és a nő testének ezért – úgymond – teológiai karaktere van. Ami az emberben biológiai nem pusztán biológiai, hanem emberi létünk kifejeződése és beteljesülése. Ugyanígy az emberi szexualitás sem kapcsolódik csupán személyes létünkhöz, úgymond nem egyszerűen az oldalán áll, hanem szorosan hozzá tartozik, Csak ha a szexualitás a személybe integrálódott, adhat saját magának értelmet.” Ebből a két kapcsolatból: embernek Istenhez, illetve a testnek a lélekhez való kapcsolatából egy harmadik is következik: az ember és az institúció közötti kapcsolat. Az ember a maga egészében az időbeli dimenziót is felöleli. Az ember „igen”-je azt jelenti, hogy az adott pillanat után is érvényes. Az „igen” ezáltal „mindig”-et is jelent, és ezáltal képezi a hűség terét. Csak ebben a keretben, az elengedhetetlen hűségben növekedhet az a hit, amely a jövőt lehetővé teszi, és amely lehetővé teszi, hogy a gyermekek, mint a szeretet gyümölcsei, a nehéz időkben az emberekben és a jövőben bízhassanak. Az „igen”-hez való szabadság azért válik szabadsággá, hogy megfeleljen azért, ami végleges. A szabadság legnagyobb kifejezési formája ezért nem az egyetlen valódi döntés meghozatala nélküli szórakozás keresése. Jelenleg úgy tűnik, hogy ez a permanens nyitás jelenti a szabadság megvalósulását – ez azonban nem igaz. A szabadság igazi kifejeződése valójában a végleges odaadásra való elhatározásban rejlik; a szabadság önmagát a saját odaadása által találja meg a legtökéletesebben. Konkrétan ez azt jelenti, hogy a férfi és a nő személyes és kölcsönös „igen”-je nyitja meg a teret a jövőnek, az egyén igazi emberi létének, miközben az új élet továbbadását is meghatározza. Ezért kell a személyes „igen”-nek a nyilvános felelősség „igen”-jének is lennie, amivel a házasfelek nyilvánosan felelnek a hűségért, amely a társadalom jövőjét is garantálja. Senki nem tartozik egyedül saját magához, ezért mindenkinek fel kell vállalnia a maga nyilvános felelősségét. A család mint institúció ezért nem jelent helytelen beavatkozást a társadalomba, a hivatalba vagy a magán szférába kívülről jövő formális kötelezettségnek. A család sokkal inkább követelmény, ami a házastársi szeretet ígéretében és az emberi személy mélységében lakozik.
„Ezzel szemben a család felbomlásának korunkban jelentkező különböző formái, mint az ‘esküvő nélküli házasság’, a ‘próba házasság’, egészen az ‘egynemű személyek pszeudo házasságáig’ egy anarchisztikus szabadság kifejeződései, amelyet mégis valódi szabadságként adnak el. Az ilyen látszat-szabadság a test elbanalizálásán alapul, amely elkerülhetetlenül az ember elbanalizálását is magába foglalja. Ennek az az alapelve, hogy az ember azt tehet magával, amit akar. Teste ezáltal egy másodlagos, az emberi szempontok szerint manipulálható dologgá válik, amelyet bárki kénye-kedve szerint használhat. A libertinizmus, amit a test és értékeinek felfedezéseként állítanak be, valójában egy dualizmus, ami a testet megvetésre méltóvá teszi és így az emberi személy méltóságán kívül helyezi.” A házasság és a család igazsága, amely az ember igazságában gyökeredzik, az üdv történetében válik valóra, amelynek középpontjában az ige áll: „Isten szereti népét.” A bibliai kinyilatkozás valójában mindenek előtt a szeretet története, annak a szeretetnek, amelyből az Istennek az emberrel kötött szövetsége létrejött. Ezért lehet az egy férfi és egy nő közötti házastársi kapcsolatot a történelemben az üdvtörténetnek Istentől akart szimbólumaként értelmezni. Ezt a számunkra kifürkészhetetlen tényt, vagyis az Isten emberek iránt érzett szeretetének titkát, az emberi nyelvben a házasság és a család szavaival lehet kifejezésre juttatni. Istennek népe felé való közeledése a nyelvben a házastársi szeretetnek felel meg, míg Izrael hűtlensége és bálványimádata a házasságtörésnek és a prostitúciónak.
Az Újszövetségben Isten a szeretetét radikális módon nyilatkoztatja ki, Fia által a mi húsunkból való hús lesz, azaz valódi ember. Ezen a módon veszi fel Isten emberhez fűződő kapcsolata a legmagasabb rendű, visszafordíthatatlan, végleges formáját. És ugyanezen a módon lesz az emberi szeretet végső formája is előjegyezve, az a kölcsönös „igen”, amelyet nem lehet visszavonni, és ami nem elidegeníti, hanem éppen hogy felszabadítja az embert a történelem elidegenedett aktusaitól, hogy a teremtés igazságához visszavezesse. Az a szentség, amelyet a házasság Krisztustól kap, azt jelenti, hogy a teremtés ajándéka a megváltás által a megváltás kegyelmévé lesz. Krisztus kegyelme ugyanakkor az ember lényéhez nem kívülről csatolódik hozzá, vagyis nem erőszakolja meg őt, hanem felszabadítja, illetve ismét helyreállítja azáltal, hogy a lényét saját határain felül emeli. És ahogy Isten Fiának emberré válása igazi jelentőségét a keresztben kapja meg, úgy jelenti az igazi emberi szeretet önmaga átadását, ami nem jöhet létre, ha az ember a keresztből ki akarja magát vonni.
Kedves Testvéreim, ez az Isten és ember, az isteni és az emberi szeretet között meglévő mély kapcsolat néhány negatív tendencia és fejlemény által is bizonyságot nyer, olyan dolgok által, amelyeknek terhe korunkban különösen nyomaszt bennünket. Az emberi szeretet elerőtlenedése, az igazi szeretni tudás elnyomása valóban alkalmas és hatásos fegyvernek bizonyul, ha arról van szó, hogy Istent az emberekből kiűzzék, Istent az emberek tekintete elől és szívéből eltávolítsák. Ennek megfelelően vezet az a szándék, hogy a természetet Istentől „megszabadítsák” oda, hogy a természet tulajdonképpeni realitását elveszítjük, beleértve az ember természetét is. A természetet funkciók összejátszására redukálják, amelyek tetszés szerint felhasználhatóak, hogy egy állítólagos jobb világot és egy állítólag boldogabb emberiséget építsenek fel. Holott csak a Teremtő tervét és ezzel lényünk valóságát teszik egyre jobban tönkre.
A gyermekek A házasság a gyermekek nemzésével is az isteni előképét tükrözi vissza, Istennek az ember iránt tanúsított szeretetét. A férfiban és a nőben az apaság és az anyaság, miként a test és miként a szeretet, nem csak biológiailag van jelen. Az életet csak akkor adják át tökéletesen, ha a születéssel a szeretetet és az értelmet is odaajándékozzák, amelyek lehetővé teszik, hogy ezt az életet az utód elfogadja és igenelje. Éppen ez magyarázza meg alapjaiban, mennyire ellentmond az emberi szeretetnek és a férfi és nő valódi hivatásának, ha az élet továbbadásától szisztematikusan elzárkóznak, és még inkább, ha a még megszületetlen életet elnyomják vagy abba beleavatkoznak. Egyetlen férfi és egyetlen nő sem képes egyedül, csak a saját erejéből a gyermekeknek méltó módon a szeretetet és az élet értelmét átadni. Ahhoz hogy valakinek azt mondhassuk, „az életed jó, holott nem ismerem a jövődet”, olyan tekintélyre és szavahihetőségre van szükség, amely felülmúlja azt, amit az egyén saját magának adni képes. A keresztény tudja, hogy ezt a tekintélyt az a nagy család kapta meg, amelyet Isten az Ő Fia, Jézus Krisztus és a Szentlélek kegyelme által az emberiség történelmében alapított, vagyis az Egyház, amelyről tudható, hogy benne az az örök és elpusztíthatatlan szeretet működik, amely a közöttünk élő minden egyes embernek permanens értelmet ad, akkor is, ha a jövőjét nem ismerjük. Ezért jön létre minden egyes keresztény család az Egyház nagy családjának kontextusában, amely egyúttal védi és felvállalja és biztosítja arról, hogy van értelme az életének, és a Teremtő „igen”-je a jövőben is érvényes a számára. És ugyanezen a módon a családok is magukban „hordják” az Egyházat mint „kis otthon-templomok”, ahogy a II. Vatikáni Zsinat nevezte őket, és ezáltal a patrisztika egyik kifejezési formáját is felveszik. Ebben az értelemben áll a „Familiaris consortio” kezdetű apostoli körlevélben a következő megállapítás: „A keresztény házasság az a természetes hely, amelyben az emberi személy az Egyház nagy családjába bekapcsolódik.”
A család és az Egyház Mindebből nyilvánvalóan következik, hogy a család és az Egyház, konkrétan a plébániák és az egyházi közösségek összes többi formája arra van hivatva, hogy a gyermekek nevelésében és a hit átadásában – amelyek egymástól elválaszthatatlanok – szorosan együttműködjenek. Nagyon jól tudjuk, hogy az igazi nevelési munkához nem elegendő a helyes teória és a közölnivalónak a tanítása. Ezeknél sokkal nagyobbra és emberibbre van szükség. Arra a naponta érezhető közelségre, amely a szeretet sajátja, és amely alkalmas teret mindenek előtt a családi közösségben talál. Később pedig_ a plébánián, egy mozgalomban vagy egy laikus közösségben, amelyben olyan emberek találkoznak, akik embertársaikat, különösen a gyermekeket és fiatalokat, de a felnőtteket, az idősebbeket, a betegeket és magukat a családokat is támogatják, mert – Krisztusban – a javukat akarják. A nevelők nagy patrónája, Bosco Szent János emlékeztette lelki gyermekeit arra, hogy „a nevelés a szív dolga, és ezzel egyedül Isten rendelkezik.” A nevelői munka, különösen a hitre való nevelés – amely a személy képzésének csúcspontja és megfelelő horizontja – középpontjában a tanú figurája áll. Ő a hivatkozási pont, ha képes annak a reménynek az okát megmutatni, amelyre az ő élete felépül, és aki személyesen is része annak az igazságnak, amelyet tovább akar adni. Másrészt viszont a tanú soha nem hivatkozhat saját magára, hanem csak valamire, jobban mondva valakire, aki nagyobb nála, akivel találkozott, és akinek megbízható jóságát megtapasztalta. Ilyen módon válik Jézus Krisztus minden nevelő és tanú példaképévé, mert Ő az Atya hatalmas tanúja, aki semmit sem mondott magától, hanem úgy beszélt, ahogy az Atya megtanította. (ld: Jn 8,28) Ezért lesz a keresztény ember képzésének és a hit továbbadásának az alapja szükségszerűen az ima, a Krisztussal való személyes barátság és az Atya képének a Fiúban való megfigyelése. A mi egész missziós elkötelezettségünkre is nyilvánvalóan ez érvényes, különösen a családok pasztorálásában. Ezért szükséges, hogy családjaink és közösségeink számára a názáreti család legyen az állandó és megbízható imák tárgya és modellje.
Kedves Testvéreim, és ti, kedves papjaim, ismerem nagyszívűségeteket és odaadásotokat. A ti munkátok, az új generációknak a keresztény iniciáció szentségeivel való szoros kapcsolatban történő napi oktatása és házasságra való előkészítése, valamint a családoknak nyújtott tanácsadások – az ő sokszor nem egyszerű útjaikon, különösképpen a gyermekek nevelésének nehéz feladatában – jelenti az alapot az Egyház mindig új regenerálódásához és a mi szeretett városunk, Róma társadalmi szövetének megélénküléséhez.
A relativizmus veszélye Folytassátok tehát tovább munkátokat, anélkül, hogy az utatokba eső nehézségektől elbátortalanodnátok. A nevelői kapcsolat lényegét tekintve igen kényes dolog: valóban egy másik ember szabadságáról van szó benne, akit, még ha óvatos módon is, de mégis csak döntéshozatalra akarunk rávenni. Se a szülőknek, se a papnak vagy hittan tanárnak vagy más nevelőnek nem szabad a gyermek, a fiatal vagy a hozzá forduló felnőtt szabadságát elvenni. Hiszen éppen a keresztény ajánlat nyugszik alapjaiban a szabadságon, miközben a hitre és a visszafordulásra szólít fel. Korunk társadalmában és kultúrájában a nevelési tevékenységre a manapság masszívan jelenlevő relativizmus jelent különlegesen alattomos veszélyt. Azáltal, hogy semmit sem ismer el végérvényesnek, az utolsó mércét – a maga kívánságaival megbéklyózott – „én”-re bízza, és ezáltal az életet a szabadság leple alatt mindenki számára börtönné teszi, hiszen az egyes személyt mindenki mástól elválasztja, mert mindenkit a saját „én”-jébe zár be. A relativizmus eme horizontja mellett a valódi nevelés lehetetlenné válik. Előbb vagy utóbb minden ember arra van ítélve, hogy élete és kapcsolatai helyességében, valamint azon elkötelezettségének érvényességében, amellyel másokkal együtt valami közöset akar létrehozni, kételkedni kezdjen. Világos tehát, hogy nekünk nemcsak arra kell törekednünk, hogy nevelői munkánkban a relativizmust legyőzzük, hanem még inkább arra vagyunk hivatva, hogy ennek a pusztító szellemi áramlatnak a társadalomban és a kultúrában mutatkozó züllesztő hatalmával szembeszálljunk és hatása ellen dolgozzunk. Nagyon fontos, hogy az Egyház szava, a keresztény családok tanúságtétele és nyilvános elkötelezettsége mellett, a házasságra épülő család egyedülálló és pótolhatatlan értékét és a családoknak a gyereknevelésben való támogatására szolgáló törvények és adminisztratív intézkedések fontosságát az emberiség jövője számára legszükségesebb feladatként mindenkor kiemeljük.
A papi hivatás és a szerzetesi élet Az utolsó üzenet, amit felétek intézek a papi és szerzetesi hivatásokat érinti. Mindannyian tudjuk, mekkora szüksége van rájuk az Egyháznak! Mindenekelőtt az ima – amelynek egyetlen családból és keresztény közösségből sem szabad hiányoznia – az, ami döntő jelentőséggel bír ahhoz, hogy ezek a hivatások megszülessenek és megérjenek, és hogy az elhivatottak hivatásukhoz mindig méltók maradjanak. Mindazonáltal a papok és szerzetesek életének példája is alapvetően fontos, különösen az az öröm, amellyel kifejezésre juttatják, mekkora kegynek tekintik, hogy az Úr elhívta őket. Ugyanilyen fontos az a példa is, amit a gyermekek a családban kapnak. És a családok meggyőződése, hogy gyermekük elhivatottsága számukra is Isten különös ajándékát jelenti. Az Isten és a felebarát iránti szeretetből vállalt szüzességi fogadalom, amely a papi és szerzetesi hivatáshoz szükséges, egyenlő a keresztény házasság megbecsülésével. Különböző, de egymást kiegészítő módon mindkettő az Isten és az Ő népe között fennálló szövetség titkát teszi láthatóvá.
²²²
vissza |