UTÓSZÓ 2001. SZEPTEMBER 11-HEZ

írta: Charly Pichler

Mikor nemrégen egy egész Amerikában sugárzott TV-műsorban („The Early Show”) Anne Graham-t, a világhíres evangélikus prédikátor, Billy Graham lányát megkérdezték, miként hozhatók a 2001. szeptember 11-i események Isten létezésével és ama ígéretével, hogy védelmet nyújt az embereknek, összhangba, a megkérdezett ezt válaszolta:

Isten, úgy tűnik, távol tartja magát a világtól: túl sokáig kértük arra, hogy ne avatkozzon bele ügyeinkbe. Oly régóta és oly gyakran kértük meg, hogy hagyja el iskoláinkat és kormányainkat, hogy életünket jelenlétével ne zaklassa. Tehát csöndesen visszahúzódott tőlünk. Hogyan kérhetjük segítségét, miközben szünet nélkül azt követeljük Tőle, hogy hagyjon bennünket békén? Mikor képét az iskolatermekből száműzni kellett, mi okét mondtunk, és amikor Isten szavát: ne ölj, ne lopj, az utánunk jövőknek szóló tantervből törölni kellett, mi okét mondtunk. Azután jöttek a nevelés-szakértők, akik azt tanácsolták nekünk, hogy a gyermekeket ne fegyelmezzük, és ha rosszat tesznek, ne büntessük őket, mert ezzel érzékeny személyiségük sérülhet és egyéniségük veszélyeztetve lehet – mi ehhez is okét mondtunk.

 

Mások azzal a jelszóval léptek fel, hogy a tanárok, az elöljárók tanítványaiktól nem követelhetnek fegyelmet, becsületességet és felelősséget, mert ezzel tanulóik szabad akarata sérül. Ezzel is sokan egyetértettek és erre is okét mondtak. Megint mások úgy vélték, támogassuk a szabad szerelmet, és engedjük meg lányainknak, hogy gyermekeiket elvetessék, megöljék azt, aki kétségbeesetten próbál megszületni, és ezen ötletükre ők is a mi okénkat hallották. És amikor az erkölcsök még szabadabbak lettek, olyan szabadok, hogy már semmilyen korlát nem létezett, azt mondták, hagyjátok, hogy a fiatalok kiéljék vágyaikat gátlástalanul, bármilyenek is legyenek ezek – mi erre is okét mondtunk. Nemzeti vezetésünk arra a véleményre jutott, hogy mindegy, hogy az embereket morálisan mi mozgatja, amíg munkájukat hatásosan elvégzik, és a gazdaság simán működik. Tehát megengedték, hogy olyan filmek készüljenek és olyan újságok jelenjenek meg, amelyekben az undorító obszcenitás a legfőbb követelmény, és a közönség előtt végzett kopuláció a legélvezetesebb szórakoztató cikk gyanánt elfogadottá vált. És ekkor is okét mondtunk. Amikor aztán meztelen gyermekek képei, megbecstelenítve, meggyalázva, megkínozva, jelentek meg az interneten, akkor sokáig tartott, amíg végre megtagadtuk az okénkat – és sokan még hallgattak is! Azután olyan produkciók jöttek létre a médiákban, melyek erőszakra szólítottak fel, melyekben a megerőszakolás jelenete a csúcspontot jelentette, melyekben gyilkosságokat és gaztetteket celebráltak, mindent muzsikával aláfestve, a fiatalokat szuggerálva, hogy mindez rendben van így. Nem féltünk semmiféle káros hatástól, és az erre figyelmeztetőket kinevettük. Elragadtatottan intonáltuk a mindenre kiterjedő abszolutisztikus okék himnuszát, hangosan és határozottan. Aztán nagyon csodálkoztunk, amikor gyermekeink semmilyen skrupulust nem ismertek többé, és elvesztették képességüket a jó és rossz közötti különbség felismerésére. Álmélkodtunk, mikor már nem számított nekik, hogy embereket maguk öljenek meg vagy megölésüket végignézzék, hogy osztálytársaikat kínozzák, terrorizálják, sőt, meggyilkolják, úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. És valóban az volt a számukra, hiszen okéink erre tanították őket. Nagyon lassan kezd derengeni számunkra a (bibliai) felismerés: aki szelet vet, vihart arat! Mégiscsak különös, milyen könnyelműen dobtuk el magunktól Istent és parancsolatait, és most álmélkodunk azon, hogy a világ pokollá változik. Különös, ahogy a zajos, a brutális, az obszcén, a vulgáris szabadon folyik át a cyberspace-n, és hogy milyen gyorsan kimosolyogják azt, aki visszafordulásra és új megfontolásra szólít fel. Az is furcsa, ha az ilyen meggondolásokat elvetjük, semmivel sem törődve kényelembe helyezzük magunkat, ugyanakkor azonban arról panaszkodunk, hogy világunk milyen siralmas állapotban van.

 

Befejezésül még a mi megjegyzésünk: különös, hogy milyen nehéz manapság a legnyilvánvalóbb igazságnak is, hogy mint ilyent felismerjék és akceptálják.

²²²

vissza

a TARTALOMHOZ (78)                                                                                a HÍREK oldalra