AZ ÚJ MISERÍTUS
és az Egyház szétzúzása
H. H. P. Stephan Maessen
a „Novus Ordo Missae”-ról Magyarországon és Böhmenben tartott prédikáció-sorozata

          ELŐZMÉNYEK
          A probléma

Már hosszabb idő óta foglalkoztat a gondolat, hogy az ún. „új miserítus”, a „Novus Ordo Missae” kérdéséről néhány gondolatot kifejtsek: miként jelent meg ez az új miserítus a II. Vatikáni Zsinat egyenes következményeként, hogyan formálja azóta a világ katolikusait és nem-katolikusait, s miként válik általa szórul-szóra valóra VI. Pál pápa jóslata: „Az új miserend a zsinat szellemét a föld határáig ki fogja terjeszteni.” Mégis vártam mostanáig, mert úgy véltem, hogy ez a probléma, amely az Egyház életét a mai napig a velejéig megrázza, néhány szóval vagy egy szokásos vasárnapi prédikáció keretében nem tárgyalható meg kielégítően. Ezért úgy határoztam, hogy mondandómat több prédikációra osztom el, hogy ezáltal minél alaposabb áttekintést nyújthassak az Egyház életének eme fájdalmas fejezetéről, amely a hívőket és nem utolsósorban minket magunkat, papokat érint, akik alapos megfontolások után azt a súlyos döntést hoztuk, hogy az új misét nem olvassuk. Amikor az 1988-ban Ratzinger bíboros és a Szent X. Pius Papi Közösség között folyó tárgyalás során az új mise témája felmerült, a bíborosnak az általunk elfoglalt párizsi St. Nicholas du Chardonnet templommal kapcsolatos vélekedésére, miszerint, úgysem kerülhetjük el, hogy ebben a templomban egy hónapban legalább egyszer ne engedjük meg a „Novus Ordo Missae” celebrálását, a mi papjaink egyike így válaszolt: „Eminenciás Uram, az új mise kérdése számunkra a hit kérdése!” Én úgy vélem, ez a válasz valóban a dolog lényegét fejezi ki . Hiszen soha nem lett volna jogunk az új mise elutasítására a nosztalgia, a megszokottság vagy akár csak ama vélemény okán, miszerint az ún. „régi” mise jobb, mint az „új”. Egyedül az a tény, hogy az új liturgia a hitünket, igenis az egész Egyház hitét sodorja veszélybe, jogosíthat fel és kötelezhet bennünket arra, hogy az új liturgia celebrálását megtagadjuk. Hogy ez a veszély valóban fennáll-e vagy sem, nos, ennek bizonyítása e kis munka igazi célja. Azt, hogy a liturgia reformja mennyi szenvedést és lelkiismereti válságot idézett elő azon papok és hívők szívében, akik azt a kínzó kérdést tették fel maguknak, hogy az új mise katolikus-e még vagy sem, csak Isten tudja egyedül. De szolgáljanak e kérdés eldöntésére a mi meggondolásaink helyett inkább azon pápák és zsinatok szavai, kik ez újítások, melyek egyáltalán nem is olyan újak, szellemiségét már előre átlátták és elítélték.

          Egy hitbeli kérdés
XII. Pius pápa 1947-ben írta a katolikus liturgiáról nagy enciklikáját, a „Mediator Dei”-t, amelyben már „tévútként” ítélt el számos elgondolást és praktikát – így például a nép felé fordított oltárt, a népi nyelven mondott misét stb. –, de mindenek előtt azokat a megdönthetetlen alapigazságokat és elveket rögzítette, melyekhez a liturgiának ahhoz, hogy valóban katolikus legyen igazodnia kell. Ez elvek legfőbbike valójában nem más, mint a katolikus hit legfőbb irányelve.
„A liturgiát” – írja a pápa – „összhangban kell tartani a katolikus vallás előírásaival, hogy ezáltal az Isten által kinyilatkoztatott vallás érintetlenségét védelmezze.”

Ez súlyos következményekkel járó kijelentés! Eszerint ugyanis a liturgiának összhangban kell lennie a katolikus hittel, pontosan ki kell fejeznie azt, különben „az Isten által kinyilatkoztatott vallás csorbíthatatlansága” és a Krisztus által alapított Egyház léte kerül veszélybe. Ezek azok a problémák, amelyek között magunkat találjuk, ha a liturgiában mélyreható változtatásokat akarunk bevezetni: a katolikus vallás léte forog kockán, ha az Egyház rítusai a hitet nem csorbítatlanul juttatják kifejezésre. Hogy miért? Erre XII. Pius pápa így válaszol: „Ezt jelenti az ismert kifejezés: ‘lex orandi, lex credendi, az ima törvénye, a hit törvénye.’ (Vagyis, ahogy imádkozunk, úgy hiszünk.) A kultusz, mellyel az Egyház Istent tiszteli, ahogy ezt Szent Ágoston röviden és találóan megfogalmazta, nem más, mint a katolikus hit folyamatos megvallása…” (XII. Pius: Mediator Dei) Az Egyház liturgiája tehát nem csak egyszerűen imádság, hanem több annál: imádkozott hit, imádkozott dogma. Ezért, ha például a papok és hívők húsz éven keresztül ökumenikus módon imádkoznak, akkor idővel így is hisznek majd. Ha valaki éveken keresztül protestáns módon imádkozik, akkor úgy is hisz majd, lassan, észrevétlenül, de biztosan, hiszen: „lex orandi, lex credendi, az ima törvénye a hitnek is törvénye.”
Az Egyház az első évszázadok óta tudatában volt ennek. Ezért őrködött féltékenyen és oly szigorú éberséggel az isteni kultusz felett, hogy az a katolikus hitet minden időben csorbítatlanul juttassa kifejezésre, nehogy a hívek „mérgezett legelőre” vezethetőkké váljanak, ahol hitük kárt szenved. Eszerint a katolikus hit nem egy tény, a mise rítusa pedig egy másik, hanem a szentmise rítusa maga az elimádkozott hit. Aki tehát a „lex orandi”-t, azaz az imádság törvényét mélyreható módon megváltoztatja, egyúttal azt kockáztatja, hogy a „lex credendi”, a hit törvénye is megváltozik.

          A liturgikus mozgalom
Ezen, a katolikus liturgia alapelveiről szóló, főként teoretikus fejtegetések után hadd adjak most az „új mise” és az ún. „liturgikus mozgalom” történetéről egy kis történelmi áttekintést.

          A kezdetek
Az ún. „liturgikus mozgalom” gyökerei a múlt századba nyúlnak vissza, amikor e mozgalom olyan kiváló emberek igyekezetével indult, akik minden módon – prédikációkkal, katekizmussal, kétnyelvű misekönyvekkel, a gregorián éneklésnek a nép körében való ápolásával – arra törekedtek, hogy a katolikus néphez a mise történéseit közelebb hozzák. Az embereknek jobban meg kellett ismerniük a szentmisét, hogy ezáltal jobban szerethessék, és könnyebben életük középpontjává tehessék. A hívőket arra kellett buzdítani, hogy a szentmiseáldozatot mindenekelőtt a lelkükben kövessék, és közben magukat is áldozatként ajánlják fel. Különösen Szent X. Pius pápa volt az, aki ezt az áldott munkálkodást hivatalosan is elismerte és támogatta. A korai és gyakori szentáldozás, a hagyományos római liturgiának kiváltképp a liturgikus énekekkel visszaadott fénye, és a híveknek a mise történéseiben való aktív lelki és testi részvétele volt az a fő törekvés, amely a szent pápa uralkodását a modernizmus elleni harc mellett a leginkább jellemezte.

          Az ökumenizmus
E sokatigérő mozgalomba azonban, amely – ha ezen az úton marad – bizonyosan a katolikus hitélet valódi megújulásához vezetett volna, már a kezdetekkor olyan egyének is bekapcsolódtak, akik e törekvéssel egy rossz és veszélyes szellemiséget akartak összekapcsolni. Ez volt az az ún. ökumenikus mozgalom, mely ugyan a katolikus Egyházon kívül, tehát a protestáns szektákban született, de mostanra már befolyásos katolikusok mentalitására is rávetette árnyékát. Így kerülhetett sor Chicagóban 1893-ban, XIII. Leó pápa uralkodása alatt különböző vallások nyilvános „imádság a békéért” összejövetelére. XIII. Leó pápa az észak-amerikai püspökség bíborosainak és püspökeinek megtiltotta az ilyen típusú találkozón való részvételt. Az Amerikai Egyesült Államok néhány főpapja (többek közt Gibbons bíboros) azonban e tilalom ellenére résztvett e találkozón, ami ezért XIII. Leó pápa megfelelő rendszabályait hozta meg számukra. Az ilyen és ehhez hasonló események már felismerhetővé teszik, milyen mély hatást gyakorolt a katolicizmus befolyásos vezetőire az ökumenizmus és az ezt követő modernizmus szelleme. Például a befolyásos német kolostor, Maria Laach szerzeteseit már az első világháború idején azok között találjuk, akik a szentmisét önhatalmúlag a nép felé fordulva és az ország nyelvén celebrálták, ami számukra az Apostoli Szentszék energikus közbenjárását vonta maga után. Ugyanezt megpróbálták a második világháború alatt is, de Róma XII. Pius pápa alatt megint közbelépett. XII. Pius pápa halála után azonban újra így miséztek és ezúttal már nem akadt senki, aki ezt megtiltotta volna nekik. XII. Pius pápa közvetlenül a világháború után nyilvánosságra hozta Mediator Dei kezdetű enciklikáját, amelyben állást foglalt ezen új szellemiségű liturgikus mozgalom minden törekvésével és tévkinövésével szemben.

          A liturgia reformjának pionírjai
A liturgikus mozgalom eme új szellemiségének terjesztésében néhány, részben eléggé dicstelen személyiség különösen kitett magáért. Elsősorban:
– Pius Parsch a Bécs melletti Klosterneuburg-ból, aki jóhiszeműen kezdte, de kétségesen végezte;
– Odo Casel, akinek a miséről szóló „Mysterientheorie”-ját XII. Pius pápa elítélte (Denzinger-Schönmetzer Nr. 3855);
– Romano Guardini, aki elsőként fogalmazott így: a szentmise „áldozati lakoma”.
Ez azonban nem igaz! A Tridenti Zsinat csalatkozhatatlan tanítása szerint a szentmise nem lakoma, még csak nem is áldozati lakoma, hanem valódi áldozat, és pedig ugyanaz, amit a mi Urunk a kereszten bemutatott. Krisztus keresztáldozatának e vértelen megjelenítését követi – mint ez áldozat gyümölcséből való részesülés – a szent communio, amely már valóban lakoma. De maga a szentmise nem az, nem lakoma!

Talán hasznos lesz két személyt még külön is kiemelni, akik az új miséhez vezető úton döntő szerepet játszottak, nevezetesen Gianbattista Montini-t, aki ekkortájt Milánó érseke (később VI. Pál pápa) és Annibale Bugnini-t, az új mise megalkotóját.
Mgr. Montini-t, az államtitkárság egyik helyettes vezetőjét, XII. Pius pápa az ötvenes években Milánó érsekévé nevezte ki, és így eltávolította a Vatikánból. Büntető intézkedésről beszéltek, hiszen XII. Pius pápa megtagadta bíborosi kinevezését, ami neki mint Milánó érsekének kijárt volna. (R. Raffalt, „Wohin steuert der Vatikan” 126. o.) 1958 első böjti vasárnapján Montini érsek úr a liturgikus megújulás alapelveiről megyéspüspöksége számára pásztorlevelet jelentetett meg, amelynek több lényeges pontjában pontosan azt az álláspontot képviselte, amit XII. Pius pápa „Mediator Dei” enciklikájában elítélt, sőt, tévtannak minősített. Azt mondják, XII. Pius pápát nagyon megdöbbentette ez a pásztorlevél. Tény az, hogy a pápa még ebben az évben, röviddel halála előtt, egy 1958. szeptember 3-i keltezésű levélben állást foglalt e témában, és a katolikus álláspontot hangsúlyozta. És ezután éppen Mgr. Montini, a későbbi VI. Pál pápa volt az, aki a liturgia zsinat utáni reformját jóváhagyta.

          Annibale Bugnini
Mgr. Bugnini Montini érsek egyik közeli barátja volt. Bugnini már a 40-es, 50-es években több olyan írást publikált, melyekben, mint legfőbb alapelvhez, ahhoz az elgondoláshoz ragaszkodott, hogy a liturgikus megújulásnak okvetlenül az ökumenista törekvéseknek kell megfelelnie. Az eljövendő liturgikus megújulásnak minden olyant el kell a hagyományos liturgiából törölnie, ami egy protestánst vagy egy zsidót zavarhat, vagy amin ezek megbotránkozhatnak. (Ephemerides liturgicae, 1948 ff.: „Osservatore Romano” 1965. 3. 19.) Ezen elgondolásának gyakran hangot adott.
Azért gondolom, hogy igen fontos e reformerek illetve forradalmárok gondolatait, ideáit s szándékait megismernünk, mert az új liturgiát végülis pontosan ennek a „mindent eliminálni , ami speciálisan katolikus” elvnek az alapján alkották meg. Ez pontosan olyan, mintha egy protestánst felkérnénk arra, hogy a katolikus katekizmusból húzzon ki minden olyan részt, ami nem tetszik neki. Ami ebből kikerekedik, bár szó szerint véve talán még nem tévtan, de már nem is katolikus katekizmus többé! Annibale Bugnini ezen alapelve – vagyis minden speciális katolikust, minden olyant, ami egy protestánst vagy zsidót zavarhat, a mise rítusából eltávolítani elv – alapján a liturgia reformja az ökumenizmus egyik eszközévé alakult át, és így lehetővé tette a modern ember mentalitásának, humanizmusának és evilági kultúrájának a katolikus Egyház szentségi életébe való behatolását.

Bugninit, a liturgia professzorát még XXIII. János pápasága alatt eltávolították a Lateráni Egyetemről modernizmusa és progresszívizmusa miatt. Ennek ellenére hamarosan ott találjuk őt a liturgia reformjával foglalkozó bizottság élén. (S. E. Marcel Lefebvre érsek: „Missionar und Zeuge in der nachkonziliaren Christenheit”, 268. o.) Erről a helyről bízták meg a zsinat után a liturgikus reform végrehajtásával, és innen vezette a liturgikus bizottságot, amely állandó vitában állt a valójában ebben a kérdésben illetékes Rítusok Kongregációval. Azon vak bizalom kihasználásával, melyet Bugnini VI. Pál pápánál élvezett, valamint más ügyes fondorlattal sikerült neki a Rítusok Kongregációját feloszlattatni, ennek többnyire konzervatív személyzetét a szentté-avatási ügyek újonnan alakult kongregációjába felvétetni, és az újonnan létrejött Istentiszteleti Kongregációt a liturgikus bizottság Bugnini-hű embereivel betöltettetni. (A. Bugnini: „Die Liturgiereform, Zeugnis und Testament”, 105. o.) Ilyen módon, befolyásos bíborosak nem lankadó protestálása ellenére, végeredményben azt csinálhatott, amit csak akart, hiszen VI. Pál pápán kívül senki másnak nem tartozott számadással. Az igazhitűsége ellen felhozott vádakra mindig felháborodással reagált, és kiválóan értett ahhoz, hogyan panaszkodjon a személyét ért „alaptalan rágalmazások és intrikák” miatt. (A. Bugnini: „Die Liturgiereform, Zeugnis und Testament” 116. és 309. o.)
Nem utolsósorban Ottaviani bíboros volt az, aki heves szemrehányásokkal illette Bugninit és művét, és azzal vádolta őt, hogy eltávolodik a Tridenti Zsinat dogmáitól. De VI. Pál pápa bizalma Bugnini iránt, úgy tűnt, nem ismer határokat. (A. Bugnini: „Die Liturgiereform, Zeugnis und Testament”, 18. o.) Ismeretes, hogy Bugnini bármely időben és minden bíborost megelőzve léphetett be VI. Pál pápához, és hogy a pápa anélkül, hogy átnézte volna őket, bármely dokumentumot aláírt, amit személyes barátja tett elé. (S. E. Marcel Lefebvre érsek: „Missionar und Zeuge in der nachkonziliaren Christenheit” 270. és 222. o.) Annál váratlanabb és keserűbb volt VI. Pál pápa csalódása, mikor Bugninit a legfelső pápai ítélőszéknél a szabadkőművességhez való tartozás vádjával beperelték, és nyilván bűnösnek is találták. VI. Pál pápa ugyan beleegyezett Bugnini Iránba való büntető áthelyezésébe, ahol Bugnininak „a sivatag nunciusa” cím jutott, de ekkorra a liturgia reformja már elkészült. A kúria néhány bíborosa még ma is emlékszik a francia Grand-Orient páholy nagymesterének Bugnini számára írt levelére, amelyben a nagymester őt „testvérnek” nevezte és a liturgia reformjának meggyorsítására szólította fel. („30 Tage”, 1992 jún. 2/6. 47. o.)

          AZ ÚJ MISEKÖNYV ELŐSZAVA
Eközben – még Bugnini Vatikánból való kiutasítása előtt – az új miserítus első kiadásának megjelenése nagy feltűnést és hatásos tiltakozást váltott ki. Az új misekönyv liturgikus szövegeit bevezető előszó utasításait számos püspök eretneknek, tiszta protestantizmusnak nevezte. (Ottaviani-Bacci: „Kurze kritische Untersuchung” 3. o.) Róma ezek után valóban vissza is vonta ezt a szöveget, ami fényesen bizonyította a püspökök ítéletének helyességét (bár az Istentiszteletek Kongregációja a szöveget később egy-két változtatással újra kiadta). Ezzel a római közlemények történetében valószínűleg egyedülálló eset történt: Róma egy eretnekséggel vádolt szöveget von vissza! Nyilvánvaló, hogy ebben a munkában nem a katolikus, örök Róma bölcsessége működött közre, hanem néhány forradalmár fanatizmusa, akik nem a hagyományt akarták az egész Egyházzal közölni, hanem saját személyes felfogásukat akarták mindenkire ráerőszakolni.
A szentmise definícióját meghatározni akaró szövegben a következő kérdést tették fel: Mi a szentmise? Bugnini első megfogalmazásának vitatott szövege erre a kérdésre a következő választ adta: „…az úrvacsora vagy szentmise Isten népének szent összejövetele vagy gyülekezete, amely egy pap elnökletével jön össze, hogy az Úr emlékezetét megünnepelje. Ezért érvényes erre a helyi összejövetelre tökéletes mértékben Krisztus ígérete: ‘Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.’ (Mt 18,20)” (NOM, 7, II. Cap.)

          Krisztus jelenléte
Ez a szentmisének olyan definíciója, amely egy hívő katolikus számára elfogadhatatlan! A szentmise se nem „úrvacsora”, se nem „Isten népének szent összejövetele vagy gyülekezete”; hanem Krisztus keresztáldozatának vértelen bemutatása!
Ugyanígy a pap szerepe sem az, ami egy „elöljáróé”, hanem az, ami egy áldozatot bemutató papé! Bugnini megfogalmazásában tisztán felismerhető az a tendencia, amely a misének, mint áldozatnak az értelmezését egy közösségi lakoma fogalmává akarja átalakítani. Azonkívül a szentmisében Krisztus áldozatának valóságos megjelenítéséről van szó, nem pedig „az Úr emlékezetéről”.
Ami Krisztus jelenlétét illeti, ebben a kérdésben a szöveg nagyon is egyértelművé válik: Ha egy családban Krisztus nevében ketten vagy hárman összejönnek imádkozni, akkor Krisztus ugyan „ott van közöttük”, tehát jelen van, de csak szellemi, lelki módon! Ez a mód azonban nem azonos azzal, amellyel Krisztus a szentmisében van köztünk! Ahol Ő húsával és vérével, lelkével és testével, Istenségében és emberi voltában van jelen! Krisztus valóságos jelenlétét a szentmisében Krisztus tisztán lelki, „ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben” jelenlétére redukálni, egyet jelent a katolikus hit feladásával és a protestantizmus elfogadásával.
Ha valaki azt mondja, Krisztus az Eucharisztiában csak lelkileg élvezve van jelen és nem szentségileg és valóságosan is: anathema sit ... legyen kiközösítve. (Tridenti Zsinat 13.Can.8.)

Később, néhány püspök követelésére Bugnini szövegéhez hozzátoldottak egy a Tridenti Zsinat tanítására utaló mondatot, ami az addig leírtakat így – utólag – már kétértelművé tette. Ez így szól: „A szentmisében, amely Krisztus keresztáldozatát örök időkre megjeleníti, Krisztus valóságosan jelen van a közösségben, amely az Ő nevében gyűlt össze, a tisztségviselő személyében, szavaiban, valamint lényegileg és folytonosan az euckarisztikus színek alatt.” (7. II. Cap.) Így miután látszólag igazolták a Tridenti Zsinat tanítását az első mondatrészben, a másodikban azonnal újra kétségessé is tették azzal, hogy Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben egy szintre állították Krisztusnak „a közösségben, a tisztségviselőben és annak szavaiban” való jelenlétével.

          Engesztelő áldozat vagy csupán az Eucharisztia ünneplése?
Ha az új misekönyvben szó is van „áldozatról”, ezt éppenséggel nem hagyományos értelmében használják. Luther Márton maga is elismerte, hogy a mise áldozat, egy dicsőítő, egy hála áldozat, de nem engesztelő áldozat! Éppen ezért olvashatjuk a Tridenti Zsinat határozataiban az ünnepélyes ítéletet: „Ha valaki azt mondja, hogy a szentmiseáldozat csak a dicsőítés vagy a hála áldozata vagy csupán egy a keresztáldozatra való emlékezés, nem pedig engesztelő áldozat: anathema sit …legyen kiközösítve” (Tridenti Zsinat 22. Can. 3.)
Valóban; az új misekönyvben is van még szó áldozatról, dicsőítő és hálaadó áldozatról, de egy szó sincs többé engesztelő áldozatról, aminek pedig a szentmisét az Egyház mindig is tekintette. Emlékezzünk itt vissza Mgr. Bugnini vezérgondolatára, amelyet ő már jóval a zsinat előtt megfogalmazott: mindent elhagyni, ami egy protestánst zavarhatna.
Számos püspök tiltakozására néhány gondolatot ugyan utólag beiktattak a szövegbe, ezek azonban mit sem változtattak annak „alapszínezetén”, alapvető jellegén. Ezzel a misekönyv bevezetőjét megváltoztatták ugyan, de a bevezetést követő szöveget, az új rítust érintetlenül hagyták.
Ez olyan, mintha valaki egy megrendelt autó helyett egy hibás szerkezetet szállítana, amelyen olyan jelentős részek, mint például a kerekek hiányoznak, és a reklamációra nem egy jó autót, hanem csak egy másik használati utasítást küld! Nem elég csak a használati utasítást megváltoztatni, ha az abban leírt konstrukció alapvető, elemi hiányosságokat mutat! Amíg nem magát az autót cserélik ki, addig az autóvezetők a leszállított árut nem fogják tudni használni. Ugyanígy értelmetlen az új rítus előszavát megváltoztatni, ha magának az új rítusnak elemi hiányosságai vannak, ha mindaz hiányzik belőle, ami speciálisan katolikus, ami a protestáns rítustól megkülönbözteti, és a katolikusok számára használhatóvá teszi. Ilyen formában az új rítus egy hívő katolikus számára elfogadhatatlan. Úgy, ahogy egy mérnök számára egy szerszám, amelynek felhasználási célja ismeretlen, nem hasznosítható, ugyanígy nem tud egy katolikus egy olyan rítussal mit kezdeni, amelynek értelme nem világos előtte, amelyről már nem lehet tudni, hogy katolikus-e, protestáns-e vagy ökumenikus. És pontosan ez a helyzet, amikor Taizé protestáns testvérei ezt vallják: „VI. Pál pápa rítusát használni tudjuk anélkül, hogy hitünket meg kellene változtatnunk.” (Max Thurian in „La Croix”, 1969. 4. 30.) Ezért nézte sok katolikus hívő rémülettel VI. Pál pápát az új rítus nyilvánosságra hozatala alkalmából rendezett ünnepségen hat protestáns lelkész társaságában, akik mind az új rítus kidolgozásában vettek részt. (A. Bugnini: „Die Liturgiereform, Zeugnis und Testament” 221. o.) Köztük volt Max Thurian is, Roger Schütz Taizé-i munkatársa. Őt anélkül, hogy a katolikus Egyházba visszatért volna, mint protestánst a 80-as évek elején a nápolyi Ursi bíboros „pappá” szentelte. Az emiatt Ratzinger bíborosnál benyújtott tiltakozások azonban nem hoztak eredményt, Ursi bíboros büntetlenül maradt, és a mai nap is háborítatlanul élvezi hivatalát.
Ezekről az eseményekről azért számoltam be, hogy jobban megismerjék azok szellemiségét, akiknek a kezeiből a Novus Ordo Missae kikerült, és akiket akár csak 40 évvel ezelőtt is biztosan kizártak volna az Egyházból, ma azonban, holott valójában az Egyház ellenségei, mégis az Egyház ölében maradhatnak. Vajon miért?

          KATOLIKUS-E AZ ÚJ MISERÍTUS?
Számomra nagyon lényegesnek, sőt elengedhetetlennek tűnik, hogy figyelmünket az egyházi történéseknek erre a fontos pontjára irányítsuk, hogy ezáltal a veszélyt, mely manapság a katolikusok hitét fenyegeti ne csak érzelmileg, mondhatni ösztönösen érezzük, hanem a dolgokat meggyőző érvekkel alátámasztva olyannak lássuk, amilyenek azok a valóságban, és ne olyannak, amilyennek egyesek szeretnék, hogy legyenek. Számos hívő, ki még őrzi az egészséges hitszellemet, érez – ahogy ezt Lefebvre érsek egyszer kifejezte – ösztönös ellenszenvet az új rítussal szemben, amelyről már nem is lehet megmondani, hogy katolikus-e avagy protestáns. Ezek a hívek ösztönösen vonzódnak a katolikus Egyház hagyományos rítusához, nem nosztalgiából vagy formalizmusból, hanem azért, mert pontosan érzik, hogy a katolikus hitnek, mely őket gyermekkoruk óta áthatja, melyet szüleiktől, tanáraiktól és papjaiktól tanultak, ezek a formák, ezek a rítusok felelnek meg.
Ez nem más, mint annak a katolikus népnek, mely hitét töretlenül megőrizte, félrevezethetetlen hitszelleme, lelkisége, mely többnyire nagyobb bizonyossággal megérzi, mint a világ felé nyitott teológusok és reformerek gőgtől elvakult szelleme, hogy mi katolikus és mi nem. És a történelemben már számos esetben előfordult, hogy a nyáj egészségesen maradt része az Egyház kríziseinek idején hűségesebbnek bizonyult, mint pásztorai.

Eddigi fejtegetéseim, gondolom, világossá tették, mely szellem hatotta át a liturgia reformereinek gondolkodását és magának az új miserítus előszavának szellemiségét is. Ezek után, ha becsületesen akarunk eljárni, az a feladatunk, hogy megvizsgáljuk, hogy vajon maga a mű: az új mise rítusa önmagában nézve, szintén e szellemnek – vagyis az ökumenizmus és a mai világhoz s annak pluralisztikus társadalmához való azonosulás szellemének, amely a II. Vatikánumot és annak reformereit áthatotta – megtestesülése-e?
A hagyományos Ordo Missae a lehető legvilágosabban fejezte ki a katolikus hit alapigazságait: a legszentebb Szentháromságról és Isten Fiának megtestesüléséről és haláláról szóló tanítást, Krisztus áldozatának engesztelő jellegét, a bűn és büntetés eltörlését éppen ez engesztelő áldozat révén – ami maga a szentmise –, a szentek közbenjárását és egységét, a segítséget, amelyben a szenvedő Egyház a tisztítótűzben ez áldozat révén részesül, az Egyház hierarchikus hitközösségként való felépítését stb.

          Áldozati rítus?
Az új miserendnek már az első pillanatai elgondolkodtatóak. Míg korábban a pap nem léphetett Isten oltárához anélkül, hogy a lépcsőimában meg ne alázkodott volna és a „Confiteor”-ban bűneit meg ne vallotta volna, hogy ezáltal az engesztelő áldozati érzületet felkeltse, addig az új liturgiában a pap minden további nélkül azonnal az oltárhoz lép, hogy utána nyomban a nép felé forduljon. „A megnyitás célja és feladata,” – így szól az új miserend utasítása – „hogy az egybegyűlt hívek közösséget alkossanak.” (Cap. III Nr. 28). És pontosan ez az, ami az új rítusokban kifejeződik: a közösség- és lakomajelleg, ami egy meggyőződéses protestánst sem kell már zavarjon, és ami a szentmise áldozati- és engesztelő jellegét már alig-alig engedi kifejezni.

          A legszentebb Szentháromság
Elképzelhető-e továbbá, hogy egy katolikus szertartásrendben a legszentebb Szentháromságba vetett hit ne jusson kifejezésre? Nem éppen ez-e az a dogma, amely a kereszténységet minden hamis vallástól megkülönbözteti? És mégis, Annibale Bugnini új miserítusa közel áll ahhoz, hogy ezt a döntő különbséget tökéletesen elhallgassa. A kezdet és a befejezés áldásosztó keresztjelén kívül voltaképpen nem esik erről többet szó, hiszen valamennyi „Gloria Patri”-t törölték, még azokból a szövegekből is, melyeket a hagyományos rítusból vettek át. Még az „Introitus” és a „Lavabo Psalm” végéről is kihúzták a „Gloria Patri”-t, és a háromszoros „Kyrie…Christe…Kyrie…”-t, ami a legszentebb Szentháromsághoz intézett felkiáltás, kettőre redukálták. Az egyházi miseimák záróformuláját, amit mindig a legszentebb Szentháromság felé fordulva végeztek e szavakkal: „Per Dominum nostrum Jesum Christum Filium Tuum – A mi Urunk Jézus Krisztus, a Te Fiad által, Ki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egyetemben”, szinte teljesen kitörölték, és az egyszerű „per Christum Dominum nostrum – Krisztus, a mi Urunk által”, formával helyettesítették. Végezetül mindenféle pótlás nélkül törölték a Szentháromsághoz szóló ősrégi imákat az „Oratre fratres” és a befejező áldás előtt.

De vajon miért történt mindez? Ha a liturgikus imádságokból a háromszemélyű Isten emlékezetét ilyen következetesen kiirtják, akkor annak kell, hogy oka legyen, hiszen teljesen világos, hogy az ilyesfajta eliminálások nem történnek ok nélkül. Nos, idézzük itt fel emlékezetünkbe Annibale Bugnini azon kijelentett szándékát, miszerint a hagyományos rítusból minden olyant törölni kell, ami egy protestánst vagy egy zsidót zavarhatna. Egy meggyőződéses zsidó azonban nem hisz a háromszemélyű Istenben, hiszen különben keresztény lenne. Következésképpen a legszentebb Szentháromságban való hitvallásnak ökumenikus megfontolásokból ki kell maradnia, mindazokra való tekintettel, akiknek szemében szálka a benne való hit. – Micsoda galádság! Egyáltalán kereszténynek nevezhető-e még az a rítus, amely a legszentebb Szentháromságban való hitvallást elhagyja, csak azért, hogy az ún. nem-keresztényeknek tessen? Bugnini naplója szerint az is csak egyedül VI. Pál pápa határozott beavatkozásának köszönhető, hogy a mise elején hangosan elimádkozott keresztvetés és a Szentháromsághoz forduló záróáldás megmaradt. Bugnini liturgikus tanácsa ugyanis eredetileg ezeket is törölni akarta. (A. Bugnini, „Die Liturgiereform, Zeugnis und Testament” 39 b. és 403. o.)

          Egy zsidó asztali-imádság
Térjünk most rá a felajánlásra, a szentmise áldozati adományainak előkészítésére. Legkésőbb a középkor óta megfigyelhetőek bizonyos jelenségek, melyek valamennyi azóta fellépő skizmatikus mozgalomnak és szektának a mai napig sajátjai. Ahogyan Krisztus igaz Egyházának megvannak a maga sajátos jegyei, melyekről őt minden időben bárki felismerheti, nevezetesen egysége, szentségének gyümölcse, apostoli eredete és a világra kiterjedő egyetemessége, úgy vannak meg a szektáknak és a szakadár mozgalmaknak is a maguk sajátosságai, melyekről gyakorta fel lehet őket ismerni, és melyekkel egyházellenes és skizmatikus szellemiségüket is elárulják. Így ismerhető fel a középkor óta egységesen minden szektánál és elszakadt mozgalomnál egy szinte már a gyűlöletig menő irtózat és elutasítás a latin kultusz-nyelv, a római mise felajánlása, a római mise-kánon, a gregorián korál, a papi cölibátus stb. iránt. (Bugnini, „Liturgiereform, Zeugnis und Testament” 480. o.) Ezt az irtózatot, mely minden szektás mozgalom szellemiségére jellemző, végül Luther Márton fejezte ki a legtömörebben: „Weg mit allem, was nach Opfer riecht und stinkt – El mindennel, ami áldozat után szaglik és bűzlik”, mert ő sem akarta elismerni, hogy a szentmise áldozat. Ezért törölték a reformálók az Offertorium-t, a felajánlást, hogy a miséből közösségi lakomát csinálhassanak.

Nézzük meg ezek után a liturgia reformereit a II. Vatikáni Zsinat után. Mit tettek ők? Megállapíthatjuk, hogy a római mise felajánlásából (Offertorium) – két bibliai imától és az „Oratre fratres” („Imádkozzatok testvéreim”) felszólítástól eltekintve – semmi sem maradt. Tényleg eltörölték. Pedig ezek a katolikus ókor ősrégi imái voltak, melyekben az áteredő bűnben és az egész megváltói műben való katolikus hit jutott kifejezésre. És mindezt tönkretették!
Dehát, kérdezhetjük ezek után, mit tudtak ezeknél jobbat ez imák helyére tenni? A válasz egész egyszerűen így hangzik: egy asztali imát a zsidók pászka-rítusából! Hiszen ismerik: „Áldott vagy, Urunk, mindenség Istene, mert a te bőkezűségedből kaptuk a kenyeret. Fölajánljuk néked, mint a föld termését és az emberi munka gyümölcsét. Ebből lesz számunkra az élet kenyere.” Tönkretették a római Offertorium-t, hogy helyére, a katolikus liturgia szívébe egy zsidó asztali imát tegyenek! Minő pusztító hatással kell ennek a papságra és a hívekre lennie! Hogyan hihetik még a papok, különösen a fiatalok, akik a hagyományos római misét már nem ismerik, hogy a szentmise egy áldozat, egy engesztelő áldozat? Ilyen messze megy tehát Bugnini ökumenizmusa, amely a katolikus vallás szívét, a szentmisét, ily módon tökéletesen elidegeníti a katolikus hittől, igen, nyugodtan állíthatjuk, a felismerhetetlenségig eltorzítja.

A zsidó pászka rítus: Áldott vagy te, örökkévaló Istenünk, a világ Ura, aki a szőlőtő termését teremted. Áldott vagy te, örökkévaló Istenünk, a világ uralkodója a szőlőtőért és a szőlőtő terméséért, valamint a föld minden kedves adományáért.
Az új mise felajánlása: Áldott vagy te, Úr, a mi Istenünk, a világ teremtője. Nekünk ajándékozod a bort, a szőlőtő és az emberi munka gyümölcsét. Fölajánljuk néked ezt a kelyhet, hogy ez számunkra az üdvösség kelyhe legyen.

          Lutheránus átváltoztatási rítus?
De még ennél is tovább mennek! A reformerek újító törekvése, amely az Egyház tradíciójának minden áron való elnyomására irányul, nem áll meg a mise legszentebb részénél, a kánonnál – melyet a „Sanctus” és a „Pater noster” között imádkozik a pap – valamint a szent átváltoztatásnál sem.
A hagyományos misében az átváltoztatás rítusa világosan kifejezte a katolikus tanítást, mely szerint az átváltozás „vi verborum”, a konszekráció szavainak erejével, melyet a felszentelt pap mond, jön létre. A felszentelt pap szavai és nem a hivők hite szükséges tehát ahhoz, hogy a mise csodája, a konszekrácíó, az átváltozás végbemenjen. Az első időkben még Luther Márton is hitt Krisztusnak az Oltáriszentségben való bizonyos fokú jelenlétében, de csak akkor, ha valaki imádkozik előtte, azaz ha valaki jelen van, aki hisz ebben. Szerinte ugyanis Krisztus jelenléte a szentségben csak a közösség hite által jön létre. Ennek megfelelően alakul az úrvacsora rítusa a konzervatív lutheránusoknál, akik egyébként az úrvacsorát a népnek hátat fordítva ünneplik. Elsőként a szavakat mondja a lutheránus lelkész, azután emeli fel az ostyát, illetve a kelyhet, és csak most, miután a hivők látták ezeket és hisznek Krisztus jelenlétében, hajt térdet, mivel a lutheránus hit szerint nem az ő szavai, hanem a közösség hite határozza meg Krisztus jelenlétét.
Ezzel szemben a katolikus misében a pap közvetlenül az átváltoztatás szavainak kiejtése után hajt térdet és csak ezután emeli fel a két színt, hiszen ő abban hisz, hogy az átváltozás „vi verborum”, a pap szavainak és nem a közösség hitének erejéből jön létre. Láthatjuk, hogy ezek a formák önmagukban nézve csak csekélységek, mögöttük azonban azok a világok húzódnak meg és azok a szakadékok tátongnak, amelyek a katolikus tanítást és a protestáns hitvallást egymástól elválasztják.

Érdekes ezek után megfigyelni, milyen utat választottak új liturgiájukban a II. Vatikánum reformerei. A válasz: egész egyszerűen átvették a lutheránus rítust! Az új misében a pap kimondja az átváltoztatás szavait, de még mielőtt térdet hajtana, felmutatja a közösségnek az eucharisztikus színeket, pontosan úgy, mintha a gyülekezet hitének bármiféle módon része lenne az átváltozás létrejöttében! Igaz ugyan, hogy a szentmisében a hívek is a pap keze által áldoznak, de a felszentelt pap egyedül az, aki az áldozatot és az átváltoztatást végrehajtja, mégpedig a nép bárminemű jelentős közreműködése nélkül!
Bugnini új misekönyve azonban ezt másképp tudja, hiszen a bevezetés 62. pontjában ez áll: A szentmisében a hívek azok, akik az áldozatot „nemcsak a pap keze által, hanem a pappal együtt” bemutatják. Ezért jelenik meg Bugnini miserendjében az Úr szavának – „ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” – alkalmazása az eucharisztikus jelenlétre is új értelmezésben: A közösség nem azért gyűlik össze, mert Isten jelen van, hanem Isten azért jelenik meg, mert a hívek összegyűltek. Hiszen – szerintük – Isten népe az, aki azáltal, hogy az „Ő nevében”, azaz a Benne való „hitben” összegyűl, Krisztust „maga között” megjeleníti. Vagyis miközben a közösség Krisztus nevében gyülekezik, Krisztus jelenlétét tudatosítja magában, miáltal Krisztus jelen valóvá lesz „közöttük”. Eszerint nem a kenyér és bor színében történik az átalakulás, hanem csupán az emberi tudat az, melyben a változás végbemegy. Egy ilyen tanítás azonban már teljességgel protestáns és modernista.

Hogy a hat protestáns lelkész jelenléte az új liturgia kidolgozásában nem csupán megfigyelésre korlátozódott, hanem eredményes beavatkozással végződött, azt a lutheránus eucharisztikus-rítus átvétele teljesen világossá teszi. (A. Bugnini, „Die Liturgiereform, Zeugnis und Testament” 222. és 195. o.) Ezek után felvetődik a kérdés, vajon lehetséges-e Krisztus jelenlétében, a reálprezenciában való hitet eredményesebben és hatásosabban aláásni, mint olyan rítusok alkalmazásával, melyek a katolikus hitet a legjobb akarat mellett sem juttatják többé kifejezésre.

          AZ ÁTVÁLTOZTATÁS SZAVAI
          Isten megváltó műve

„Mikor azonban Üdvözítő Istenünk jósága s emberszeretete megjelent” (Tit 3,4), írja Pál apostol tanítványának, Titusnak, hogy figyelmeztesse őt arra, mily felfoghatatlanul nagyszerű és csodálatraméltó Isten jótéteménye, hogy bennünket, bűnös embereket jóságában és szeretetében meg akar váltani – mégpedig saját megtestesülése és halála által. Nekünk, embereknek az a misztérium, hogy a legszentebb Szentháromság második személye Jézus Krisztusban emberré lett, megváltásunk forrását és tulajdonképpeni okát jelenti. Maga Isten vett fel emberi természetet, mikor a szeplőtelen Boldogságos Szűz Mária ölében testet öltött, hogy így megváltó és üdvözítő áldozatát a Kálvárián bemutassa. Mégpedig azt az áldozatot, amely a mi oltárainknak is áldozata. Ez az áldozat volt Isten emberré válásának valódi oka. Az Úr újra és újra „az Ő órájáról” beszélt, melyért élt, mely földi életének célja és beteljesedése volt. Csak amikor a kereszten függött, mondta: „Consummatum est – beteljesedett” a feladatom, küldetésem elvégeztetett. Ez az óra lebegett egész életében szeme előtt: „Nondum venit hora mea – Még nem jött el az én órám” (Jn 2,4), „tudván Jézus, hogy eljött az ő órája” (Jn 13,1), „eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia” (Jn 12,23). Ez az óra pedig nem volt más, mint áldozatának órája. Erre vágyott és ezt akarta az Atya akaratával egyetértésben. Ez az óra uralta egész földi életét, ez volt evilágba jöttének való oka. De ez volt egyúttal halálának és a sötétség hatalmai feletti győzelmének órája is. (S. E. Marcel Lefebvre érsek, 1971 március, „Egy püspök megszólal” 141. o.) És ez ugyanaz az áldozat, melyet mi az oltárainkon azóta nap mint nap bemutatunk.

          A Megváltásban való részesedés
Mindazonáltal az, hogy Isten emberré lett és megváltásunkra meghozta áldozatát, egyedül nem elégséges üdvösségünkhöz. Isten megváltói műve önmagában még nem elég ahhoz, hogy mi valóban megváltottak legyünk. Ehhez ezt az áldozatot nekünk el is kell fogadnunk!
„És bár született volna meg Krisztus Betlehemben ezerszer, de benned nem, úgy te örökké el lennél veszve”, mondja Angelus Silesius. Isten megtestesülése és megváltó áldozata semmit nem használ nekünk, ha nem hiszünk benne, és nem vagyunk a megszentelő kegyelem állapotában. Nem azért, mintha Isten túl kevés világossággal és kegyelemmel bírna ehhez, hanem azért, mert az ember a fényesség kellős közepén is lehet vak önszántából, becsukhatja a szemeit, s így a kegyelem áradatában is elhanyagolhatja, vagy megtagadhatja a kegyelmet s ezzel saját megváltását.
Azért tehát, hogy a megváltás kegyelme, amely a mi Urunk emberré-válásából és keresztáldozatából fakad, minden kor minden embere számára hatékony lehessen, e kegyelmet évszázadokon keresztül az emberek számára hozzáférhetővé kellett tenni. Ezt pedig a katolikus Egyház a Krisztus által alapított szentségekkel teszi lehetővé. E szentségeket azonban lehet visszautasítani, elhanyagolni is, vagy meggondolatlanul, áhítat és felkészülés nélkül magunkhoz venni. Ilyenkor azonban a megváltás kegyelmei hatástalanok vagy nagyon csekély erejűek lesznek. Bár Isten mindent, még egyszülött Fiát is nekünk szeretné adni, az ember teljesen vagy részben el is tud ez elöl zárkózni. Felettébb fontos, hogy tisztában legyünk a szentségek jelentőségével. Ők az eszközök, melyeket a Jóisten rendelt el, hogy általuk a megváltás kegyelmeiben részesülhessünk, és így a megváltás műve az emberek számára évszázadokon keresztül hatékony maradjon.

          „Sokakért – mindenkiért”
Ezek után vessünk megint egy pillantást a miserítus II. Vatikáni Zsinat utáni reformjára. A liturgia reformerei nem átallották kezüket még a szentmise legszentebbjére, a szent átváltoztatásra is rátenni! Igen, teljesen nyilvánvalóan meghamisították azokat a szavakat, melyeket Urunk maga hagyományozott ránk, azaz az átváltoztatás szent szavait is!
Mert mondták eddig Krisztus óta minden idők minden helyén a kehely fölött: „az én vérem, mely értetek és SOKAKÉRT, pro multis, kiontatik”, úgy most ez – az Egyház történelmében egyedül álló módon – meghamisítva így szól: „az én vérem, mely értetek és MINDENKIÉRT, pro omnibus, kiontatik” És ez nem egyszerű fordítási hiba!
A görög szöveget lehet „sokakért”, vagy „sokak számára”-val lefordítani, de semmi esetre sem „mindenkiért”-tel! Elvégre a görög nyelv is különbséget tud tenni „sokak” és „mindenki” között. E kettő között pedig lényeges különbség van! Krisztus nem mondta azt, hogy „mindenkiért”. És mégis, a legtöbb püspöki konferencia ezt a hamisítást részesítette előnyben, a Vatikán hivatalosan jóváhagyta, sőt alkalmanként a II. János Pál pápa maga is ezt a szöveget használja. Feltűnő, mily nagy költséget fordítanak helyenként arra, hogy ezt a szócskát megváltoztassák.
Magyarországon például sok pénzért kiadták a misekönyvnek egy új változatát, holott már forgalomban volt az új rítusnak egy misekönyve. Az új kiadás tartalmazta azonban először az átváltoztatás meghamisított szavait! Úgy tűnik tehát, hogy az Egyházban a forradalmi újítóknak sokat számít a „mindenkiért” szócska, ha ilyen nagy fontosságot tulajdonítanak neki.

A Tridenti Zsinat Catechizmus Romanus-a felveti a kérdést, hogy miért kell az átváltoztatás szavaiban a „sokakért”-nak állnia a „mindenkiért” helyett. Ezt válaszolja: „Ha az erőt (Krisztus áldozatának erejét) tekintjük, akkor azt kell mondani, hogy az Üdvözítő mindenki üdvére ontotta ki vérét, ha azonban ennek gyümölcsét, mely az embereknek hasznára válik, szemléljük, úgy könnyen beláthatjuk, hogy ennek hasznából nem mindenki, hanem csak sokan részesülnek. Tehát midőn Ő azt mondotta, hogy „értetek”, akkor ezzel Ő a jelenlevőket vagy a zsidók és pogányok közül való kiválasztottakat akarta mondani. Ezért tehát joggal történt, hogy nem „mindenkiért” mondatott, mivel itt (Krisztus) szenvedéseinek a gyümölcseiről volt szó, melyek csak a kiválasztottaknak hozzák meg a üdvösséget. Erre vonatkoznak az apostol szavai is: „úgy Krisztus is egyszer áldoztatott fel, hogy a sokaknak bűneit elvegye” (Zsid 9,28), és az Úré János-nál: „Én őérettük könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, kiket nekem adtál, mert ők tieid” (Jn 17,9) (Cat. Rom. II. 4 ad XXIV).
Ez az egyházi tanítóhivatal egyszerű és világos magyarázata. Ereje által minden embert meg tud Krisztus vére váltani: hatása, gyümölcse által azonban ez csak sokaknál és nem mindenkinél történik meg, mivel nem mindenki fogadja el az ebben való hitet és a megszentelő kegyelmet. De a megváltás kegyelmét az emberekhez eljuttatni, e kegyelmet hatékonnyá és gyümölcsözővé tenni, már a szentségek, különösen a szentmise feladata. Éppen ezért leginkább a misében helytelen „mindenkiről” beszélni, hiszen nem mindenki kap Krisztus kiontott vérének gyümölcséből. Vagyis nem üdvözül mindenki, nem jut minden ember a mennybe.

          A „mindenki meg van váltva” tana
Ám pontosan ez az a kérdés, ami miatt e szócska meghamisításának egyesek oly nagy fontosságot tulajdonítanak. A jezsuita és zsinat-teológus Karl Rahner művei – melyeket XII. Pius pápasága alatt elítéltek – azok, melyek nyíltan azt tanítják, hogy a kegyelem az emberi természettel szétbonthatatlanul össze van kötve. Ezért birtokolja minden ember a megszentelő kegyelmet, melyet nem is tud senki elveszíteni, még súlyos bűn esetén sem. Ezért – folytatja Rahner – minden ember keresztény, akár akarja, akár nem: ez utóbbi esetben „anonym keresztény”. A különbség csak abból áll, hogy a keresztény tudja, hogy ő keresztény, a „nem-keresztény”, az „anonym keresztény” pedig csak nem tudja, hogy ő tulajdonképpen már keresztény. Rahner-nál ezért van minden ember kivétel nélkül megváltva. Szerinte lehetetlen nem belátni, hogy valaki is létezhet, aki nem a mennybe jut.
Hans Urs von Balthasar, a II. János Pál pápa által oly nagyrabecsült teológus, ezért taníthatta azt, hogy bár van pokol (ez dogma), de valószínűleg nincs benne senki, vagyis üres. Ez pedig nem más, mint a „mindenki meg van váltva” valótlan tanítása, melyet II. János Pál pápa is gyakorta kifejezésre juttat: minden ember, mégpedig életének első pillanatától meg van váltva. Isten, megtestesülése által, nem csak az emberi természettel, hanem minden egyes emberrel összefonódott, mégpedig visszavonhatatlanul. („Redemptor hominis” kezdetű enciklika 13/14)

Ezek után joggal vetődik fel a kérdés: Minek van akkor még keresztség? Mire szolgálnak még a többi szentségek? Mire jó egyáltalán a népek misszionálása? Ha mindenki meg van eleve váltva, visszavonhatatlanul, akkor mire jók még mindezek? A modernisták erre azt válaszolják: Mára mindez más értelmet kap. A keresztség és a szentségek arra kellenek, hogy az emberben tudatosítsák, hogy ő tulajdonképpen eleve (öntudatlanul) keresztény, és a misszionálásnak is az a feladata, hogy az emberekben az ökumenikus párbeszéd útján tudatossá tegyék keresztény voltukat, mely ugye, minden ember sajátja. – Ezek alapján nyilvánvaló, hogy ezek az emberek már nem hisznek abban, hogy az ember nincs eleve megváltva, hanem csak a keresztség szentsége által az igaz hittel párosulva, hogy ez az egyszer megkapott kegyelem és vele az örök üdvösség el is veszíthető, és hogy a lelkek misszionálásához és megmentéséhez rengeteg áldozat szükségeltetik.

A dolgok értelmezésének ugyanezen megváltozása jut kifejezésre az új „főimákban” is. A régi miserítusban az átváltoztatás előtt így imádkozott a pap: „et pro omnibus orthodoxis atque catholicae et apostolicae fidei cultoribus – minden igaz hivővel és a katolikus apostoli hit minden igaz követőjével együtt.” Ez a katolikus Egyház: az igazhitű hívők, a katolikus, apostoli hitű hívők közössége.
Ezzel szemben mit olvasunk Bugnini új negyedik kánonjában: „et omnium, qui te quaerrunt corde sincero – mindazok, kik téged igaz szívvel keresnek.” Tehát – szerintük – nem a hit alapozza meg többé az Egyházat, hanem az embereknek a vallásos érzület utáni vágya, Karl Rahner „anonym kereszténysége”.
Így már az is könnyebben érthető, miért volt a reformereknek az egyházi tanítással, Krisztus szavainak szószerinti pontos idézésével és az Egyház gyakorlatával szembeszegülve olyan fontos a „mindenkiért” kifejezés. Egy egész teológia, egy hamis teológia, a „mindenki meg van váltva” hamis tana áll e megfogalmazás mögött. És e teória képviselőinek ezért olyan kínos Krisztus szavait pontosan idézni: „az én vérem, mely értetek és sokakért kiontatik”. Nem, Isten megtestesülésével nem lesz automatikusan minden ember Istennel összefonódva, hanem csak az, aki hagyja magát Istennel összekötni – a keresztség, a szentmise, a szentáldozás, az ima által –, és aki ehhez az Istenhez fűződő kapcsolathoz mindenkor hűséges marad.

          HÁTTAL A GYÜLEKEZETNEK?
Egy ember, aki imádkozik, meg fogja Istent ismerni és szeretni. És minél jobban ismeri és szereti, annál inkább mindennél többre fogja becsülni Öt. De minél inkább mindenek felett többre becsüli valaki Istent, annál kevesebbre fogja e világ javait tartani, melyekre csak annyiban van szüksége, amennyiben azok örök üdvössége eléréséhez segítségére vannak. Következésképpen, minél kevésbé becsüli valaki Istent, minél kevésbé ismeri el és szereti Öt, annál többre értékeli e világ dolgait, az embert és annak vívmányait, „a ma világát”. Az mindig az elvilágosiasodás biztos jele, ha az emberek, lassan, észrevétlenül eltávolodnak Istentől, és e világ, a „ma embere” felé fordulnak. A kor riasztó jele, ha az Egyház papjai és püspökei már nem Istenről beszélnek, hanem a „ma világáról”, ha már nem Krisztust hirdetik, hanem az „embert”. Ezáltal az emberek elfelejtik Istent és csak mintegy „maguk között” élnek, és minden gondolatuk, beszédük és tettük középpontjába egyszerre csak maguk és az általuk felépítendő világ kerül.

          A népoltár
Az elvilágosiasodás és humanizmus e szellemi magatartásának az Egyházba való behatolását fejezi ki autentikusan a „népoltár” felállításának a II. Vatikáni Zsinat után megszülető gyakorlata, azaz a misének „versum populum – a nép felé” való bemutatása. Egyik pillanatról a másikra 180 fokkal megfordították az oltárt. Hogy ez a 180 fokos fordulat nemcsak külsődleges, az nyilvánvaló. Ezt a fordulatot a zsinat szellemével, a „ma emberének” mentalításával, az ökumenizmus szellemiségével és végezetül azzal indokolják, hogy ez végülis az ősegyházban is így volt.

          Archeologizmus
Hogy is van ez tulajdonképpen? Megállapíthatjuk, hogy azok a vállalkozások, amelyek az egyházi hagyományok elleni harcot tűzték ki zászlajukra – mint például a középkori szekták, a protestantizmus, a modernizmus – szerfölött szeretnek ősegyházi viszonyokra hivatkozni, melyeket azonban történelmi források hiányában pontosan senki sem ismer. Annakidején XII. Pius pápa határozottan szembeszállt korának liturgia-újítóival az ún. archeologizmus, a hajdankor-mánia ellen, melyek az Egyház állandósult hagyományával az (állítólagos) kora-keresztény szokásokra való hivatkozással fordultak szembe. XII. Pius pápa határozottan, mint tévutat utasította vissza azoknak a gyakorlatát, akik az oltárnak megint asztal formát akartak adni.

          Kelet felé
Tény az, hogy a szent áldozat bemutatásánál az Egyház kezdetektől fogva a felkelő nap irányába, vagyis kelet felé fordult, ahonnan Krisztus, aki mint az „igazságosság napja” minden létező fény mintaképe, újraeljövetelét várták. Kelet, vagyis Krisztus felé fordultak teljesen függetlenül attól, mely irányba épült,a templom, hiszen az első időkben a keresztények a császári bazilikákat vették át, melyek nem voltak mindig kelet felé tájolva. Ha a bazilika kelet felé nézett, akkor a szentmise bemutatásakor a nép a püspök háta mögött volt. Ha a tér nyugat felé nézett, a nép ugyan a püspök előtt volt, de ilyenkor akárcsak ő, szintén kelet felé fordult, úgy, hogy az áldozat bemutatásakor mindannyian ugyanabba az irányba – a felmenő nap, mely Krisztusnak, az Úrnak jele felé – néztek. (ld.: Klaus Gamber, „Zum Herrn hin”) Ez oda vezetett, hogy az egyházatyák egyikének figyelmeztetnie kellett a népet, mely részben frissen megtértekből állt, hogy ne a napot magát – melyet a nyitott templomajtón keresztül láttak – imádják, hanem Krisztust, Aki az oltáron van jelen, és akinek a felmenő nap csak halvány jelképe lehet. E keresztényeknek soha nem jutott volna eszükbe olyat kérdezni, hogy a szentmisét ezek szerint a nép felé mutatják-e be vagy sem. Magától értetődött, hogy ezalatt szimbolikusan is Isten, vagyis kelet felé fordultak. A nép felé való celebrálás ideája a katolikus Egyház számára – aki mint Krisztus menyasszonya teljesen Isten felé irányult – egészen a 20. század közepéig tökéletesen idegen volt: annyira magától értetődő volt számára Isten tiszteletének és kultuszának szelleme, az áldozat és az imádás szellemisége.

          A reformátorok
Csak a reformátorok szellemisége vezethetett oda, hogy a katolikus oltárokat úrvacsora-asztallá változtassák, melyet aztán többnyire a nép felé fordulva állítottak fel. Számukra ez volt a leglogikusabb. Ha ugyanis nem hisznek többé abban, hogy a szentmise áldozat, kultusz- és engesztelő-áldozat, hanem azt gondolják, hogy az csak lakoma, akkor teljesen érthető, hogy mint az étkezésnél szokás, egymás felé fordulnak, ahogy ez a mindennapi életben is történik.
A katolikus tanítás azonban a szentmiséről azt tanítja, hogy áldozat. Hol máshol fordul az ember közvetlenebbül Isten felé, mint éppen itt, a kultusz cselekmény alatt, mikor Istent imádja, és egyúttal beismeri, hogy ő maga csak egy teremtmény, ex nihilo, teremtőjétől a semmiből teremtetett? Az Egyház a hit, az imádás és az áldozat gyülekezete. Az, ami a hívőket összeköti, nem más, mint a közös irányultság ugyanazon Isten felé, ugyanazon áldozathoz ugyanabban a tanításban, mely szerint csak egy hit van, „egy a hit, egy a keresztség, egy az Isten, mindeneknek Atyja” (Ef 4,5), ahogy ezt Szent Pál tanítja.

A pap szerepe, ahogy azt a katolikus hit tanítja, a hagyományos római liturgiában jut a legvilágosabban kifejezésre. A pap közvetítő Isten és ember között: hivatása erejéből ő állítja a kapcsolatot Isten és ember között újra helyre. Ezért, ha ő Isten szószólójaként az emberekhez szól, akkor Isten megbízásából az emberek felé fordul, mint ahogy a „Dominus vobiscum” elmondásánál, a szentáldozás előtt vagy más alkalmakkor teszi. Ha azonban az Egyház megbízásából a szent áldozatot mutatja be, akkor természetesen a hívekkel együtt Isten, a tabernákulum felé, a kereszthez, vagyis keletre fordul. – Ennek megváltoztatása is egészen biztosan ökumenista gesztus, hogy ily módon ezen a téren is a protestánsokkal közös módon ünnepelhessenek.

          A felvilágosodás korában
A felvilágosodás korában a francia forradalom után liberális katolikusok egyes körei szintén azt követelték, hogy a misét a nép felé fordulva celebrálják. Wessenberg konstanzi és Winter regensburgi prelátusok ebben az időben dolgozták ki (Wetzer und Welte, Lexikon für Theologie und Kirche, Bd. 12. 1342 ff) a „miserítust felvilágosodott katolikusok számára”. Azt mondták, hogy a modern, felvilágosodott – ma úgy mondanák nagykorú-katolikusoktól – nem lehet már elvárni, hogy olyan miserítuson vegyenek részt, melynek nyelvét nem szó szerint értik meg, mert a „felvilágosodott” katolikusnak mindent látnia és értenie kell. Ez pedig elérhető volna, ha a misét a nép felé fordulva celebrálnák. E között a felvilágosodott katolikusok számára készült rítus – melyet az Egyház később betiltott – és Bugnini misereformja között különben olyan nagyfokú a hasonlóság, hogy ez csakis a gondolkodásmód teljes azonosságával magyarázható.

          A zsinat és az Egyház elvilágosiasodása
A II. Vatikáni Zsinat már valóban a „ma emberét” állította fejtegetései középpontjába. Azóta a legtöbb püspök és pap már nem Istenről beszél a hívőknek, hanem az emberről. II. János Pál pápa az embert az Egyház útjaként jelöli meg, ami Krisztus e szavai: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6) után az Egyház és a katolikus liturgia teljes újjáalakításának, átirányultságának mértékét megmutatja.
Aligha tagadható, hogy a zsinat utáni liturgia történéseinek középpontjában a „ma embere” és a „modern, nagykorú” katolikus áll. A zsinat szövegei szakadatlanul az ember méltóságát és vívmányait magasztalják, és ezért már szinte kínosnak tűnik, ha valaki az emberek emlékezetébe idézi, hogy csak teremtmények vagyunk, a semmiből létrehozottak egy nagyonis múlandó és roskatag világban. Az embernek ezt az Istentől való teljes függőségét semmi más nem fejezheti ki jobban, mint az áldozat. Ezért kell az egyházi liturgia áldozati jellegét megszüntetni, vagy legalábbis annyira lecsökkenteni, hogy az így keletkezett új liturgia áldozati cselekménye a modern, független – azaz nagykorú – emberek mentalítása számára ne tűnjön többé kellemetlennek, megalázónak vagy az ember méltóságára nézve sértőnek. Hiszen a „nagykorú” ember már sértőnek érzi, ha a „ma világa” helyett az örökkévalóságról beszélnek neki, és emlékezetébe idézik, hogy ez a világ múlandó és roskatag, a ma világa ugyanúgy, mint a tegnap világa.
És így fordul az ember mindig jobban saját maga, azaz az ember és a világ felé, még a liturgiában is. Alig veszi eközben észre, hogy ezáltal Istentől fordul el, akinek megismeréséről és imádásáról már senki nem prédikál többet. Ehelyett mindenki a világ felé fordul, melyet egyszerre elkezdenek minden mértéken felül becsülni. Ez azonban nem a mi Urunk, nem az apostolok és nem az Egyház lelkülete, akik azt tanították imádkozni: „tanuljuk meg a földieket megvetni és az égieket szeretni” (áldozás utáni imádság Jézus Szentséges Szívének ünnepén).
Ilyen körülmények között hogyan is lenne lehetséges, hogy a papok, szerzetesek, családok, az egész Egyház ne világiasodjon el?

          MIÉRT LATINUL?
          Hódolat

A szent területeken általánossá váló tiszteletlenség és a szentségektől való eltávolodás az az egész egyházi területen fellelhető jellegzetesség, ami a II. Vatikáni Zsinat újításainak nyomán keletkezett, és a zsinat óta az Egyház megjelenési képét egyre inkább hátrányosan befolyásolja. A legrövidebb időn belül eltűnt a papok és laikusok gondolkodásából és érzületéből a szent, a szakrális iránti érzék, amely olyan állapotot idézett elő, ami csak a vallási és erkölcsi élet mélységes szétziláltságát hozhatta maga után, azáltal, hogy az emberekkel egész egyszerűen teljesen elfeledtette, hogy valójában nem urai e világnak, hanem csak egyszerű teremtmények.
Pedig a szent, az Istennek felszentelt dolgok iránti tisztelet, egy szakrális területnek a mindennapok profán világától való elkülönítése olyan természetes emberi érzés, amely eddig minden emberi kultúrának alapját képezte. Ez a teremtmény ösztönös viselkedése teremtőjével szemben. Ez a viselkedés arra törekszik, külsőleg is láthatóan, hogy a lélek és test emberi természetben meglévő egysége szerint hódolatát az isteni iránt testileg is kifejezésre juttassa. Ezért volt az emberek körében minden időben megfigyelhető egy bizonyos bátortalanság és félelem attól, hogy minden további nélkül megérintsenek és mindennapi módon kezeljenek olyan dolgokat, melyek számukra szentnek, Istennek ajánlottnak számítottak. A teremtmény voltát tudatosító ember a szent és Istenhez tartozó dolgokat, mint érinthetetleneket, meg kívánja óvni az emberi érintéstől. Az ember ugyanis mindazt, amihez minden további nélkül hozzányúlhat, saját tetszésének és hatalmának kiszolgáltatottjaként érzékeli, olyan valaminek, ami az övé, amiről maga rendelkezik vagy dönt.

          Kultikus nyelv és misztérium
A hívő ember tehát különböző módokon igyekszik az isteni dolgok érinthetetlenségének és megfoghatatlanságának elismerését kifejezésre juttatni. Nemcsak a nyilvánosság kézi tapintásától, hanem a szemek „érintésétől” is megóvja azáltal, hogy a szent dolgokat letakarja, elbújtatja, hogy őket ily módon a tiszteletlen szemlélődéstől és a tömeg bámészkodásától elzárja, mint valami végsőkig megmagyarázhatatlanokat, felfoghatatlanokat és érthetetleneket. Ugyanez történik, mikor a hallástól óvja meg őket szent csend vagy egy ún. halott nyelv használata által, mely már nem a mindennapok nyelve, és ezért a legtöbb ember számára közvetlenül már nem érthető. Ennek kell a hívők értésére adnia, hogy az a szent cselekedet, melyen részt vesznek, egy kimondhatatlan isteni titok, melyet nem lehet a piacon használt hangerővel és tapintatlanul „kikürtölni” egy olyan nyelven, melyet e világ közönséges dolgaival kapcsolatban használnak, hanem csak egy, a szakrális területre fenntartott nyelven, hogy ezzel Istennek ez a titka, mint valami szívbéli titok az illetéktelenek „tapintásától” és tiszteletlen kíváncsiságától szent érintetlenségben megőrizhető legyen.
Ezért vezette be az Egyház már igen korán, hasonlóan az ószövetségi zsidósághoz és az ösztönös emberi érzéseknek megfelelően, egy külön szakrális nyelv használatát a szentségek, a szent titkok ünneplésénél, azon isteni titkok bemutatásánál, melyeket az embernek, mint legfőbb kincsét e világon, őriznie, szentként tisztelnie és megtartania kell. Melyet a mindennapi megszokástól és a közönséges elvilágosiasodástól mint egy külön világot – egy olyan területet, ahol a földöntúli, az isteni e világba belép – kell megvédenie. A keresztény titkok ünneplése ugyanis nem menekülés e világból, hanem az örökkévalóság behatolása az időbe, egy olyan történés, mely a földhözragadt evilági ember számára, ki az örökkévalóságot inkább agyrémnek, mint valóságnak tartja, már gyűlöletes és értelmetlen.

Az összes keleti és nyugati egyház hagyományos rítusát a kultikus nyelv használata mellett az is jellemzi, hogy a maga módján mind mélységes tiszteletet tanúsít a misztériummal szemben. Míg a keleti rítusban a szent cselekedetet az ikonosztáz, az oltártér előtti szentképfal óvja meg az emberek pillantásától, addig ugyanez a római liturgiában a kánon csendje által történik, mely a szent átváltoztatást a „Sanctus” és a „Pater noster” között körülveszi, és ezzel a szent történést a hallás, illetve felületes megértés hozzáférhetőségétől elvonja, megvédi.

Ha valaki azt mondja, hogy a római Egyház rítusa, amely szerint a Kánon egy része és a konszekráció szavai csendben mondatnak, elvetendő, vagy a mise csak népi nyelven ünnepelhető: anathema sit ... legyen kiközösítve. Tridenti Zsinat 22. ülés can. 9.

          Érthetőség
„Na de”, halljuk az ellenvetést, „nem kell az embernek értenie azt, amit mond? Nem maga Krisztus parancsolta, hogy ne daráljuk le gépiesen az imáinkat, mint a pogányok?”
A formalizmusból mondott imádság, amiről itt az Úr beszél, mivel nem szívből jön, valóban nem lehet Istennek tetsző. Az embernek tudnia kell, hogy mit tesz és mond, hogy Isten előtt értelmesen és érdemszerzően cselekedjék. De a kultusz és szent cselekvés titkait teljesen átlátni, szó szerint megérteni és áttekinteni nem szükséges. A szó szerinti értés sok esetben csak a látszatát kelti az igazi felfogásnak, érthetőségnek, mely valójában nincs is meg. Kérdezzük csak meg most a hívőket, miután már 20-30 éve a nép nyelvén olvassák a misét, hogy mi a szentmise. A túlnyomó többség nem fog tudni többé helyes vagy világos választ adni, mert már nem tudja, hogy a szentmise alatt mi történik az oltáron, holott úgy hiszik, hogy a nép nyelvén mondott mise alatt mindent megértettek. Ezzel szemben minden egyszerű hívő, aki a hagyományos latin liturgián vesz részt és az igaz katolikus hit oktatásában részesült, tudja, hogy mi megy végbe az oltáron. Szívében követi a szent történéseket, és többet fog fel e titkokból, mint az utóbbi idők „felvilágosult” katolikusa, aki abban a hitben él, hogy mindent pontosan megértett.

A kultusz és a kultikus nyelv ezen képessége az egyidőben történő leplezésre és kinyilatkoztatásra nem az ember találmánya, hanem Jézus Krisztus üdvtanításának és üdvtörténetének alapvető tulajdonsága.
Amikor Urunk nyilvánosan tanított, nem oktatott másként csak példabeszédekben, bár ezáltal sok minden homályos és tisztázatlan maradt, amit a tanítványok Jézus Krisztushoz intézett kérdései is bizonyítanak, akik nem igen értették, miért nem beszél nyíltan, példabeszédek nélkül a néphez. De a „mysteria regni caelorum – Isten országának titkai” sokkal emelkedettebbek és szentebbek, Istennek teremtményeihez való szeretetteljes leereszkedése sokkal felfoghatatlanabb ahhoz, mint hogy Urunk erről a szemérem, képek és példabeszédek nélkül nyíltan és direkt beszélhetett volna a bámészkodók tömege előtt. Csak azoknak, akik mélységes tisztelettel eltelve, térden állva vágyakoznak Isten legbenső titkainak megismerésére, jól tudva, hogy mint bűnösöknek valójában semmi joguk nincs ezeket megtudni, nos, csak az ilyeneknek tárulnak fel „Isten országának titkai”, míg a többiek előtt továbbra is rejtve maradnak, „hogy hallván halljanak és ne értsenek” (Mk 4,12). Így nevel a példabeszéd, csakúgy, mint a kultikus nyelv, egyeseket hódolatra és alázatra, hogy nekik megadassék „tudni az Isten országa titkát” (Mk 4,11), míg a követelődzök és fennhéjázók szemtelen pillantása elöl mind a kultikus nyelv, mind a példabeszéd elrejti a Szentháromság belső életének titkait. A kultikus nyelv és a példabeszédek e tulajdonsága, vagyis, hogy egyszerre képesek leplezni és kinyilatkoztatni, felel meg egyedül a szent dolgok karakterének és Isten üdvtanítása és üdvtörténete érinthetetlenségének.
Még akkor is, ha a liturgia néhány része, melyek tanító jellegűek (például a szentlecke és az evangélium), bizonyos körülmények között felolvasható a nép nyelvén, az Egyház ezen okokból mégis hű maradt Urához és Mesteréhez, aki csak példabeszédekben beszélt, mikor az egyháztörténelem eretnekeivel és szakadáraival szemben kitartott a kultikus nyelv használata mellett.

          Félelem a szeretettől?
Napjaink „felvilágosult” mentalitásának és a vallási modernizmusnak sajátossága azt hinni, hogy Isten szeretetének titkához mélységes tisztelet és hódolat nélkül, mintegy követelődzve lehet közeledni. Szent Jánost idézve vélt ellentétet építenek fel tisztelet és szeretet között, mikor azt állítják, hogy a szeretet kizárja a hódolatot, hiszen a szeretet Isten felé törekszik, míg az (Isten-) félelem visszariaszt Tőle. Ezek szerint a szeretetnek úgy kell helyet teremteni, hogy a hódolatot leépítik. Ezen szólam alapján kezdték meg az Egyház „új irányítói” az áldoztató rácsokat eltávolítani, a kézbe való áldoztatást bevezetni, a „népoltárokat” felállítani, a kultikus nyelvet elnyomni, a hódolat liturgikus jeleit redukálni és így tovább. De vajon megnőtt így az Isten, a szentmise iránti szeretet? Nyilvánvalóan nem! Hiszen nincs Isten és felebarátaink iránti szeretet tisztelet nélkül.
Aquinói Szent Tamás egész röviden és tömören válaszol erre a kérdésre: „Minden félelem szeretetből származik, mert aki fél, csak annak az ellenkezőjétől fél, amit szeret” (S. th. II-II qu. 125,a. 2c.) És ez teljesen világos. Akinek pénze van, fél attól, hogy elveszítheti. Aki egy embert szeret, fél, hogy elveszítheti. Aki Istent szereti, az fél attól, hogy nem szereti Öt eléggé vagy akár el is veszítheti. Ezért imádkoztatja a római misekönyv a papot a szent áldozás előtt így: „add, hogy parancsaidhoz mindig ragaszkodjam és ne engedd, hogy valaha elszakadjam tőled”.
A tisztelet leépítése ezért egyenértékű a szeretet kihűlésével. Az emberek azért nem szeretik már Istent, mert már úgy tűnik számukra, hogy nem érdemes a tiszteletre. A házastársak azért nem szeretik már egymást, mert már nincs bennük tisztelet a másik teste és lelke iránt. Ily módon áll elő egy új ember-típus, aki előtt idővel már semmi sem szent, aki mindenen túlteszi már magát, túl Istenen, az Ő parancsain és az emberek törvényein. Ez azonban már az emberi társadalom vége. Az Isten-félelem, a kultusz és a szent áldozat szelleme valami olyan alapvető dolog az emberek életében, hogy nélkülük a világ és az egész emberi társadalom, hacsak eredetét és célját nem akarja eltagadni, nem létezhet.

          Egység
Azt, hogy a latin kultusz-nyelv mily erős egységesítő kapcsot jelentett az Apostoli Szentszékkel, nemcsak az Egyház múltja, de szinte még jobban a jelene bizonyítja. A népi nyelveken mondott liturgia és a hibás fordítások egyre inkább azzal fenyegetik a püspökkari konferenciákat, hogy szakadár országos egyházakká válnak, amelyek a liturgikus egységen kívül a tanok és az erkölcs egységét is elveszítik, ahogy ezt bizonyos modern színdarabok bemutatása túlontúl is napvilágra hozta.

          A LITURGIA REFORMJA ÉS A PAP NÉLKÜLI EGYHÁZ
„Cognoverunt discipuli Dominum Jesum in fractione panis – megismerték a tanítványok az Úr Jézust a kenyér töréséről” (Lk 24,35)

          Rítus és papi szellemiség
A Feltámadott kenyértörése a tanítványokat azonnal a szentmise megalapítására emlékeztette. Arra a módra, ahogyan Jézus az Utolsó Vacsorán törte meg a kenyeret, és ami oly mélyen beléjük ivódott, hogy az Egyház apostoli szertartásaiban is hasonlóképpen kapott helyet. A legszentségesebb rítus végrehajtásának ez a kimondhatatlanul isteni módja az Egyház autentikus szertartásai által a liturgia szent részében, különösen annak isteni áldozati cselekményében, a szentmisében, minden időben magához vonzotta a mi Urunk kegyelmével átitatott lelkeket. És, mint mindenkor, úgy ma is, azok a hívek, akik megőrizték a katolikus szellemet még a zsinat utáni idők zűrzavarában is, felismerik a mi Urunkat Jézus Krisztust „in fractione panis, a kenyértörésben”, az Egyháznak ebben a minden nép körében egyformán működő valóban papi gesztusában és kisugárzásában, hiszen Krisztus, az Úr, Egyházát a papságra alapozta.
Mert a katolikus Egyház, miként azt az Úr megalapította, legmélyebb természetében papi és hierarchikus, az Úr Fiának alázatával és fenségével átitatódott egyház, melyet az Ő szeretetének áldozati szelleme sugároz át. Krisztus Egyháza tehát papi és nem laikus egyház, amelyben a megkeresztelt és megbérmált keresztények bensőleg maguk is összekapcsolódnak a papsággal és ezeknek a szentmisében való közreműködésével, mert a keresztség és a bérmálás jegye képessé teszi őket arra, hogy a mi Urunknak ebben az áldozatában gyümölcsözően részt vegyenek. És Krisztus Egyháza hierarchikus egyház, melynek Krisztus a láthatatlan és a római pápa a látható feje, és nem demokratikus bázis-közösség, mint számtalan mai szekta.
Urunknak ez a papi szelleme, mely az Egyház szellemisége is, nem más, mint „odor Christi – Krisztus jó illata” ezen a földön, az a jó illat, mely Krisztusnak az Ő mennyei Atyja iránti végtelen szeretetét fejezi ki, ahogy ez nekünk embereknek az oltár szentáldozatában megjelenik, „hogy megtudja a világ, hogy szeretem az Atyát” (Jn 14,31).

          Szociális közösség
Ha ezután szemrevesszük a VI. Pál pápa reformja utáni új liturgiát, megállapíthatjuk, hogy az összességében egy teljesen új szellemiséget áraszt, mégpedig egy vallásos érzéssel áthatott szociális közösség szellemét, mely szinte teljesen nélkülözi azt a papi szellemiséget, mely az Egyház hagyományos szertartásainak szemmel láthatóan a lelke volt. A hívek már nem érzik a természetfeletti emelkedettséget. Már nem a természetfelettinek, az isteninek e világba való behatolása fejeződik itt ki, hanem ennek a világnak, a mindennapoknak és az emberiségnek szelleme találja meg vallási köntösben a maga kifejezésmódját. A minden hierarchikus és keresztény emelkedettségtől megfosztott emberiesség, mely minden embernek állapotától és vallásától függetlenül közös vonása, egyszerre csak a vallásos, sőt kultikus cselekvés eszközévé válik – a II. Vatikáni Zsinat egyik fundamentális alapgondolata szerint, mely Isten emberré válásával kapcsolatban azt merészeli állítani, hogy Isten Krisztusban azért öltött emberi testet, hogy „az embernek az embert tudtára adja” (Gaudium et spes 22).
Még ha Krisztus valóságos és tökéletes emberi természettel rendelkezik is, emberré válásának elsődleges célja még sem az ember és a nemes emberiesség megnyilvánulása volt, hanem Isten kinyilatkoztatása, mely Krisztus emberi természetében felragyog. Ennek megfelelően a papság és a hagyományos liturgia a látható dolgokban az istenit juttatja kifejezésre. Isten szelleme, az Ő érzülete – az a mód, ahogy Krisztus a legszentségesebbet bemutatja – a hagyományos liturgiában látható alakot öltenek.
Amennyiben Krisztus azért jött a világra, hogy „az embernek az embert tudtára adja”, bemutassa, hirdesse, akkor a papnak valóban az az első feladata, hogy ember legyen, minden más előtt az emberiességet képviselje. És akkor már a liturgiának is csak az a feladata, hogy a szociális közösséget és a nemes emberiességet vallásos módon idealizálja. De egy ilyen liturgiának már alig van papi kisugárzása, mely pedig minden hagyományos rítusnak sajátossága. És így a hierarchikus papságnak sincs már tényleg többé helye benne.

          A laicizált liturgia
Hogy mindez nem légből kapott állítás, ezt Bugnini misekönyve hivatalos bevezetőjének néhány szövege mutatja, melyek világosan bizonyítják a liturgia és az egész Egyház tökéletesen új orientálódását egy demokratikus beállítottságú bázis-egyház irányába, melyben a katolikus papság és az egyházi hierarchia fölöslegessé válik.

          Pap és egyházközség
Az új liturgia bevezetője „Isten népének feladata és méltósága” címszó alatt először a híveknek a liturgikus történésekben való szerepét határozza meg. Ez áll ott: „A mise ünneplésében a hívek egy szent közösséget alkotnak azzal a céllal, hogy Istennek hálát adjanak és a makulátlan áldozatot ne csak a pap keze által” (ami helyes is), „hanem közösen vele együtt bemutassák” (Inst. gen. Nr. 62). Hogy a hívek a pap keze által együttáldoznak, teljesen világos. De azt állítani, hogy Isten népe az áldozatot közösen a pappal együtt hozza létre, legalábbis majdnem azt jelenti, hogy a jelenlévő nép az áldozat létrejöttében, a konszekrációban is résztvesz, sőt, abban szükséges szerepet játszik. Ez azonban az Egyház tanítása ellen szól, mely szerint a mise áldozata egyedül és kizárólag a felszentelt pap szavai által jön létre.

          A szentáldozásban segédkezők
A további utasítások azután a gyakorlatban is megmutatják, hogy az ilyen fejtegetések valóban „egy demokratikus egyház” szellemében értendők. Ez már ott kiderül, ahol az akolitikusok különleges szolgálatairól van szó, akik a liturgia reformja szerint már nem felszentelt klerikusok, hanem csak egyszerű laikusok a közösség tagjai közül. E laikusokról kifejezetten ez áll a misekönyvben (Nr. 65): „Különösképpen az a feladata, mint rendkívüli kiszolgáltató, hogy a híveknek az eucharisztiát átnyújtsa.” Tehát nem a püspöki konferenciák azok, amik itt önkényesen rendelkeznek, hanem VI. Pál pápa misekönyve maga adja a laikusoknak azt a jogot, hogy a szentáldozást kiszolgáltassák. Micsoda tiszteletlenséghez, a hit micsoda elsorvadásához és a papság intézményének micsoda aláásásához kell egy ilyen gyakorlatnak vezetnie! Hogy ezt nem csak kényszerhelyzetekre gondolták, azt a következő Nr. 68-as bekezdés mutatja meg, mely az eucharisztia ünnep „közreműködői” közé teljes természetességgel hozzászámítja „a megbízott szentáldozási segítőket”. (Instr. „Immensae caritatis” 29. 1. 1973, Nr. 1)           A laikusok tanítóhivatala
A következő hivatal, mely Bugnini misekönyve szerint Isten népének kijár, a lektoré, kinek szerepét ezentúl egy laikus tölti be. Ha eddig Isten szavának hivatalos hirdetése, mint az Egyház tanítóhivatalának része az egyházi hierarchia feladata volt, mostantól a közösség, a nép, tehát egy laikus veszi át ezt a szerepet. Itt nem arról van szó, hogy egy laikus Isten szavának vagy a prédikációnak a fordítását vállalja, ahogy ezt a Papi Közösség is teszi, ha a pap a nép nyelvét nem ismeri, hanem arról, hogy az új liturgiában ténylegesen a laikusok Isten szavának hivatalos kihirdetői. Így szól a szöveg: „A lektornak (felolvasónak) – akkor is ha laikus – az eucharisztia ünnepén saját feladata van, melyet akkor is neki kell betöltenie, ha magasabb felszentelési fokozattal rendelkezők is jelen vannak” (Nr. 66). Tehát akkor is, ha püspökök, papok és a klérus más tagjai is jelen vannak, egy laikusnak kell a felolvasást megtartania, hiszen ez az ő demokratikus joga, melyet imigyen ő, mint az egyházi tanítóhivatal egy szerve a hierarchia eddigi követelményeivel szemben is megvédelmez.

          Nők, mint egyházi tisztségviselők
Néhány szakasszal odébb az új misekönyv még tovább megy a „liturgia laicizálásában”. A következő áll ott (Nr. 70-ben): „A püspöki konferenciák engedélyezhetik, hogy az evangéliumot megelőző olvasmányokat és könyörgéseket nők olvassák fel, és azt is, hogy a nők maguk határozhassák meg pontosabban azt a megfelelő helyet, ahonnan a közösségben Isten igéjét hirdetik.” Mit kell az ilyen utasításokról gondolnunk, melyek kifejezetten ellentmondanak Szent Pál apostol rendelkezéseinek, miszerint nők a templomban nyilvánosan ne ragadják meg a szót? Miképpen a férfi egész természetével ellenkezik, hogy gyereket hozzon a világra, épp úgy lehetetlen, hogy egy nő szellemi apaságot – olyat, mint amilyet a papi rend képvisel – gyakoroljon, melyben ő nyilvános, egyházi és liturgikus tisztséget tölt be. De ez a szellemiség még tovább is megy. Ausztriában Aichern linzi püspök nem sokkal ezelőtt egy írásos dekrétumban úgy rendelkezett, hogy nők, ha pap nélküli vasárnapi istentiszteletet vezetnek, ezt papi miseöltözetben tehetik. – Ebből az esetből láthatjuk, hova vezet ez a szellemiség, és ezek már nem egyedi esetek többé.

          Jog és a döntésben való részvétel
Az új misekönyv „A miseformulák és az egyes szövegek kiválasztása” címszó alatt „Isten népének”, ahogy manapság a híveket szokás nevezni, messzemenő jogokat biztosít a döntésben való részvételben, melyekhez nekik ragaszkodniuk is kell. Bugnini misekönyve nyomatékosan figyelmezteti a papokat a 313-as pontban: „A szövegeket azokkal egyetértésben válassza ki, akik az ünnepen valamilyen feladatot ellátnak. A híveket, azoknak a kérdéseknek a megvitatásából, melyek őket közvetlenül érintik, nem szabad kihagyni.”
A liturgia tehát már nem az apostolok által ránk hagyományozott, az egyházi hierarchia által kiszabott, rögzített cselekmény többé, hanem a hívek által megszerkesztett valami. Hogy melyik evangéliumot, melyik olvasmányt, mely miseszövegeket használnak, mostantól fogva a közreműködő laikusok dönthetik el, akik ebben a kérdésben a paptól, az Egyház hierarchiájától semmiféle előírást nem kötelesek figyelembe venni.
Az új misekönyvben valamivel előbb az utasítások arra szólítanak fel, hogy az olvasmányokat, az imádságokat és az énekeket úgy válasszák ki, „hogy ezek lehetőség szerint a mindenkori helyzetnek és a résztvevők vallási és szellemi felfogóképességének megfeleljenek” (Nr. 313). Hova kell mindennek vezetnie, ha a valamikori szent liturgiának a „résztvevők vallásos és szellemi felfogóképessége” által érthetőre kell korlátozódnia, ahelyett hogy a felfoghatatlan isteni misztériumot fejezze ki? Van már mise gyermekeknek, öregeknek, betegeknek, szociálisan hátrányos-helyzetűeknek, régi szokások kedvelőinek. A profanizáció és banalitás előtt az egyházi intézményekben kitárult az ajtó, az abszurd szelleme és a szektás rajongás mind megtalálja a maga külön kifejezésmódját.

          A pap feladata
Az új misekönyv egy másik utasításában a templom belső berendezéséről van szó. Ez utasítás megalkotóinak protestáns lelkületéről ad kimerítő tájékoztatást a pap feladatának ismertetése (Nr. 271): „A pap helyének jól felismerhetővé kell tennie a pap tisztét, mint a közösség elöljárójáét, és a pap feladatát is, mely az imádság vezetéséből áll.” – A papnak ezek szerint az a feladata a mise alatt, hogy közösségi elöljáró és előimádkozó legyen? Ezt szükségből egy laikus is megteheti! Ehhez végülis nincs szükség papra! – Valójában az új misekönyv az, ami a zsinat újonnan alakult egyháza számára a papságot feleslegessé teszi.

A Bugnini misekönyvben szereplő hasonló intézkedések sorának elbeszélését a többszörösére lehetne még növelni. De, úgy gondolom, az eddig felsorolt szövegek bőven elegendőek ahhoz, hogy észrevegyük, hogy itt egy forradalmi szellemiség működik, mely az egyházi hierarchiát valamint a katolikus papságot idővel szét fogja zúzni egy laikus bázis-egyház érdekében, melynek azonban a Krisztus által alapított papi-hierarchikus Egyházhoz már semmi köze se lesz.

          Összegzés
Ha a II. Vatikáni Zsinat után a szemináriumok kiürülnek, ha a püspökök nyíltan a pap nélküli egyházat, a nők pappá szentelését és a cölibátus megszüntetését követelik, akkor az Egyház e szétrombolásának alapvető oka elsősorban Bugnini új misekönyvében keresendő, melyet túlzás nélkül „a katolikus papság sírásójának” lehet nevezni. Ahogy VI. Pál pápa megjósolta: „A megújított liturgia a zsinat szellemét a föld határáig el fogja vinni”, úgy e jóslatnak, látva az ily nagyfokú rombolást és nyílt forradalmat az Egyházon belül, csak igazat lehet adni.

Ezért, ha végezetül még egyszer feltesszük a kérdést, vajon Bugnini új misszáléja a római katolikus Egyház autentikus rítusát tartalmazza-e vagy sem, akkor én az ezen előadássorozatban elmondottak alapján, mint katolikusan képzett pap erre a kérdésre csak „nemmel” válaszolhatok. Senki nem kötelezhet egy püspököt, papot vagy hívőt arra, hogy egy olyan rítust elfogadjon, mely a katolikus hitet és Jézus Krisztus papi szellemiségét (melyet az Egyház valamennyi hagyományos rítusa tükröz) nem akarja többé tudatosan kifejezésre juttatni, hogy ezzel a „másképp-gondolkozóknak” és a „ma világának” tessen. Egy ilyen rítus komoly veszélyt jelent a papok és a hívők hitére nézve, melyet e rítusok szellemisége alakít.
Az Egyház, melynek legfőbb irányelve így hangzik: „Salus animarum suprema lex – a lelkek üdvössége a legfőbb törvény”, egyetlen papot vagy hívőt sem kötelezhet olyan rítusra, melyben komoly veszély rejlik az örök üdvösségre, azáltal, hogy ez a rítus a papi szellemet és a hit lelkületét elnyomja. Ezért szükséges tehát a katolikus papság és a hívők lelkében rejlő csonkítatlan katolikus hit megőrzéséért az új rítus elutasítása. És lelkünk és mások lelki üdvének megmentése az Egyház hagyományos rítusaihoz való hűség által, mely rítusok Jézus Krisztus papi lelkületét és a katolikus hit fényét autentikus módon juttatják kifejezésre – hogy az Egyház fennmaradjon.

          ELLENVETÉSEK
Minduntalan hallhatók ellenvetések, miszerint mindazon hiányosság és kellemetlenség ellenére, melyet a liturgia-reform tartalmaz, mégis csak jobb az új misén részt venni, mint egyáltalán semmilyen misén, vagy nagyon messzire utazni, hogy a hagyományos katolikus misén részt lehessen venni.

          Méltóan celebrálva
— Néhányan ezért ezt mondják: „Ez vagy az a pap még hittel és áhítattal mondja az új misét, és egy ilyen papot végül is támogatni kell és nem szabad cserben hagyni .”
Egy ilyen pap számára személy szerint tiszteletreméltó lehet, hogy ő még áhítatos és hívő lélekkel misézik, de az ő személyes jámborsága semmit nem változtat a szertartás alapvető mondanivalóján. Hiszen egy rítus nem más, mint a Legszentségesebbel való viselkedés meghatározott formája. Az a döntő tehát, így határozhatjuk meg, hogy a rítus hogyan bánik a Legszentségesebbel, Istennel magával. Tetszhet-e azonban Istennek, aki maga a legkiáltóbb igazság, egy olyan rítus, mely a katolikus hit igazságait elhallgatja, és ezeket tudatosan nem is akarja már többé kifejezni? Vagy talán méltónak nevezhető-e az az Istennel és az Ő szent áldozatával való viselkedés, mellyel az új miserítus Jézus Krisztus papi lelkületét elnyomja és a hódolat szellemét elfojtja? Aligha! Bár lehet az a pap, aki azt hiszi, hogy az új misét kell olvasnia, személyében jó szándékú, mindez semmit nem változtat azon a tényen, hogy – objektíve nézve – az új rítus Istennel szemben, aki maga az igazság, méltatlan viselkedést mutat be.
Azonkívül egy hívő katolikus nem azért megy a misére, hogy a pap személyes jámborságának aktusán, mint egy privát áhítaton jelen legyen, hanem azért, hogy az Egyház hivatalos kultuszán részt vegyen, melynek, mint olyannak, a hitet kell kifejezésre juttatnia. Bármennyire fontos a pap személyes jámborsága, nem ez a döntő. Döntő a rítus méltósága és a katolikus hittel való megegyezése. Ezért ha misére megyünk, a papban nem egy jámbor embert keresünk, hanem olyan valakit, aki a katolikus Egyház hivatalos kultuszának szertartását mutatja be és reprezentálja.

          Szabad mozgástér
— „De”, vetheti közbe például egy pap, „az új liturgia sok szabad teret engedélyez a papnak az istentisztelet kialakításában, és ezért én az új misét úgy olvasom, hogy a hívek a régitől való eltérést egyáltalán nem is veszik észre, háttal a népnek, latinul.”
A gyülekezet talán valóban nem vesz észre semmit, de Isten észrevesz valamit, mégpedig azt – mindegy milyen nyelven előadva –, hogy a liturgikus szövegek ökumenikus okokból a kétértelműség szellemét és a hitigazságok tudatos felhígítását árasztják, ami lehetetlen, hogy Istennek tetszésére találjon.

          Az új mise érvényessége
— „Ha azonban az új mise is érvényes, akkor mégis csak részt lehet rajta venni.”
Lefebvre érsek 1979. november 8-án ehhez a következőket mondotta: „Haladéktalanul hagyjunk fel azzal a képtelen nézettel, miszerint, ha az új mise érvényes, akkor részt lehet venni rajta. Nyilvánvaló, hogy szentségtörő miséken nem szabad részt venni, de olyan miséken sem, melyek hitünket veszélyeztetik.
Nos, azt könnyű bebizonyítani, hogy az új mise, miként azt a liturgia-bizottság megfogalmazta, mind a zsinat által hivatalosan adott felhatalmazásokkal, mind Pater Bugnini összes magyarázatával, hallatlan közeledést mutat a protestáns teológiához és a protestáns kultuszhoz. Ezek az új misék nem csak, hogy nem lehetnek tárgyai egy kötelességnek, azaz a vasárnapi kötelező misehallgatásnak, hanem e misékre sokkal inkább a kanonikus jogot kell alkalmazni, melyet az Egyház a „communicatio in sacris” (istentiszteleten való részvétel) kérdésében a szakadár ortodox és protestáns istentiszteleti alkalmakra előír.
Egyet jelent ez azzal, hogy ezek a misék mind érvénytelenek? Ha a mise érvényességére vonatkozó lényeges feltételek adva vannak, azaz anyag, forma, szándék és érvényesen felszentelt pap jelen van, akkor ezt nem lehet teljes bizonyossággal állítani. Az azonban nyilvánvaló, hogy olyan mértékben csökken egyre jobban az érvényes misék száma, amilyen mértékben a papok hite pusztul, mert így ezeknek már nem áll szándékában azt tenni, amit az Egyház mindenkor tett. Azoknak a fiataloknak a képzése, akiket ma szeminaristáknak neveznek, nem készíti fel a kispapokat arra, hogy szent, érvényes miséket ünnepeljenek. A szentmise engesztelő áldozatának bemutatása ma már nem tartozik a papok lényeges feladatai közé. Semmi nem okoz akkora csalódást és szomorúságot, mint püspököknek a hivatásokról szóló, vagy egy papszentelés alkalmából kiadott hivatalos közléseinek vagy beszédeinek a tanulmányozása. Már fogalmuk sincs arról, hogy tulajdonképpen mit jelent az, hogy pap.
Ahhoz azonban, hogy azok szubjektív vétkét megítéljük, akik az új misét olvassák, és azokét, akik azon részt vesznek, a szellemek megkülönböztetéséről szóló szabályokat kell figyelembe venni az erkölcs- és lelkipásztorkodástan irányelvei alapján. Mindig a lélek orvosaiként kell cselekednünk és nem bíróként vagy hóhérként, mint ahogy azok próbálnak cselekedni, akiket keserű felindulás és nem valódi buzgóság hat át.”

          „Miatta” vagy „ellenére”
— „De én az új misében is sok kegyelmet kaptam.”
Előfordulhat, hogy a jó Isten görbe sorokon is egyenesen ír, de a görbe sorok ettől még nem lesznek egyenesek. Amilyen mértékben valaki a veszélyt felismeri, melyet az új rítus hite számára jelenthet, ugyanolyan mértékben kötelező kerülnie az új misén való részvételt, mert Isten ugyancsak ugyanilyen mértékben hagy fel nála a görbe vonalon való egyenes írással. Tehát, ha Isten „egyenesen írt”, akkor nem azért, mert a sorok görbék voltak, hanem a görbeség ellenére tette ezt.

          A plébániákon való tevékenység
— „Ha részt veszek az új liturgiájú misén a plébániatemplomban, legalább még van valaki, aki az egyházközség életére katolikus hatást gyakorolhat.”
Sok hívő vált az újítások miatt, melyek hitük számára óriási veszélyt jelentenek, zavarodottá és elbizonytalanodottá. Ezért szükséges őket arra a veszélyre figyelmeztetni, melyet az olyan rítus, mely ökumenikus és már nem katolikus, magában hordoz, azzal is, hogy a magunk és a gyermekeink hite érdekében mi ezt a veszélyt elkerüljük. Nem más, mint illúzió azt képzelni, hogy az új rítusokkal egy plébánia, egy szeminárium, egy egyházmegye, egy konvent, de akár csak egy család életét, hitét meg lehet újítani.
„Nemo dat, quod non habet – senki nem tud olyat adni, ami neki magának sincs.” Hogyan tudhatna az új miserítus, mely a katolikus hitet maga már nem fejezi ki, hivő lelkületet és hitben való életet közvetíteni? Ez ellenkezne minden logikával és Isten üdvösségre vezető intézkedéseinek értelmével, melyeknél a kegyelem és a hit érzülete az Egyház megújulásához „felülről”, az Egyház hierarchiájától, papságától és a hamisítatlan szentmise áldozatból áramlik ki, és nem a bázisból, egyes hívekből, kik pap és püspök nélkül teljesen magukra hagyatottan, egyedül maradnak. A katolikus hit megőrzéséhez tehát ezért szükségesek a valóban katolikus papok és a hamisítatlan katolikus liturgia, melyek nélkül mindennemű hitélet lassanként elenyészik. A plébániák életének, az egyházmegye papságának, a szemináriumoknak és a családi élet romjainak látványa fel kellene végre számolja azt az illúziót, mely szerint olyan rítusokkal akarják, tehát lehetséges az Egyház hitéletét megújítani, melyek a katolikus hit- és áldozati szellemet többé már nem akarják kifejezésre juttatni.

          Mi a teendő?
—„Elképzelhető az, hogy a jó Isten azt követeli tőlem, hogy 50 vagy 100 kilométert utazzak autóval vagy vonattal csak azért, hogy vasárnap a hagyományos misén vehessek részt? Nem túlzás ez ilyen sokat követelni?”
Tegyük fel a kérdést másképp: Ha a jó Isten a szentmisében az Ő egyszülött Fiát érettünk feláldozza, és Fiának áldozatával mindent nekünk ad – ha mi mindezt végre megértjük és felfogjuk, akkor is túl sok még mindig elvárni, hogy mi is minden tőlünk telhetőt elkövessünk, hogy oda eljussunk, ahol ez az áldozat méltó, a katolikus hitnek megfelelő és valóban megszentelő módon jut bemutatásra?
„A mindezekből levonható következtetés világos: Kötelességünk magunkat ettől a rítustól távol tartani, és csak kivételes esetekben, mint például esküvő vagy temetés alkalmával szabad rajtuk (passzívan) részt vennünk, és csak akkor, ha bizonyosak vagyunk benne, hogy a mise érvényes és nem szentségtörő. És ez az egész liturgia-reformra érvényes. Helyesebb csak egyszer egy hónapban valódi misére menni, vagy ha másképp nem megy, még ennél is nagyobb időközökben, mint egy protestáns mellékízű misén részt venni, mely a mi Urunknak kijáró hódolatot, sőt, talán még az Ő valóságos jelenlétét is nélkülözi. A szülők meg kell magyarázzák gyermekeiknek, miért imádkoznak inkább odahaza, mint hogy egy olyan szertartáson részt vegyenek, mely hitükre nézve veszélyes.” (Lefebvre érsek 1977. február 24-én elhangzott beszéde)

          A pápa által az egész Egyház számára kibocsátott törvény
– „De hát lehetséges-e az, hogy egy a pápa által az egész latin Egyház számára kibocsátott törvény a hitre veszélyes és az egész Egyház számára káros legyen? Megengedheti-e azt Isten, hogy a föld legfelsőbb pásztora az egész nyájat mérgezett legelőre vezesse? Egyáltalán, összeegyeztethető-e ez még Krisztus Péternek adott ígéretével, mely szerint a pokol kapui soha nem fognak erőt venni az Egyházon?”
Isten, ígéretének megfelelően, azt minden bizonnyal soha nem engedi meg, hogy romlottság vagy pásztorainak gyengesége az Egyházat egészében pusztulásba sodorja vagy megrontsa. Ettől a Szentlélek az Egyházat „a világ végéig” meg fogja óvni (Mt 28, 20). Ez azonban nem jelenti azt, hogy Isten nem engedi meg, hogy az egész Egyház és a pápaság olykor krízisbe jusson, akár a hit és az egység időleges elsötétedése, akár az emberek bűnei által fenyegető pusztulás által. Isten segítsége „a pokol kapui ellen” (Mt 16,18) ilyen esetekben abban mutatkozik meg, hogy nem engedi, hogy a baj a végsőkig jusson, és az Egyház ezekben a krízisekben elpusztuljon.

Az Evangéliumban leírt esemény a tengeren dúló viharról (Mt 8,23-27; Mk 4,35-41; Lk 8,22-25) az isteni Mester szándéka szerint már gyakran szolgált világossággal és vigasszal a szorult helyzetben levő Egyháznak. Éppen az esti órákban, a leginkább viharral veszélyeztetett időben, szólítja fel Krisztus az apostolokat, hogy keljenek át a túlsó partra. Arról nem esik említés a beszámolóban, hogy az apostolok, akik a veszélyt pontosan ismerték, nyugtalankodtak volna. Valószínűleg abban a bizalomteljes biztonságban ringatták magukat, hogy a Mesterrel és Péterrel egy hajóban – ahogy mondani szokták – semmi rossz nem történhet. Elképzelhetetlen, hogy a hajócska a Mesterrel és Péterrel a fedélzeten elsüllyedhessen! És mégis történik valami. A vihar felerősödik, és az a veszély fenyeget, hogy a hajó a világ hullámaiban alámerül. És az Úr pillanatnyilag, úgy tűnik, nem tesz ez ellen semmit. Jézus alszik! A tenger árja, a világ szelleme behatol a hajócskába. Máté azt mondja, hogy „a hullámok elborították a bárkát”, Márk arról tudósít, hogy a bárka „már-már megtelt” vízzel. Krisztus megengedi, hogy a világ szelleme olykor behatoljon Péter hajójába, mégpedig nem csak részlegesen, hanem olyan mértékben, hogy a hajó annyira megtelik „korszellemmel”, hogy az apostolok nem tudnak megbirkózni vele, és az egész hajót hajótörés fenyegeti. És az Egyház Ura tanítványainak csodálkozó döbbenetére ezt nem akadályozza meg. Közülük senki sem számolt ilyesmivel. Mindazonáltal, mikor Péter és az apostolok bevallják tehetetlenségüket és kudarcukat: „Uram, ments meg minket, elveszünk!” (Mt 8,25), Krisztus végre megakadályozza a biztos elsüllyedést azzal, hogy a világ dühöngő elemeinek ezt parancsolja: „Csendesedj! Némulj el!” (Mk 4,39)

Az utolsó zsinat előtt, a „Pius pápák” alatt, miként az apostolok a vihar előtt, talán egy kicsit túl nagy biztonságban éreztük magunkat: „az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt – non praevalebunt”, akkor „nem történhet semmi rossz”! Az Egyház történelme azonban azt tanítja nekünk, hogy valójában igenis sok minden „megtörténhet”. Bár egy pápa „ex cathedra”, csalatkozhatatlan tanítóhivatala okán nem tud tévedéseket dogmává emelni, és az Egyház pásztorai hanyagságuk és romlottságuk miatt nem tudják az Egyházat eltüntetni, de hogy a korszellem hullámai nemcsak megtörnek Péter szikláin, hanem be is hatolnak Péter hajójába és olykor elborítják – azaz a liturgia nyilvános imáiba is behatolnak és ily módon a hitet megbomlasztják és sokakat mérgezett legelőre vezetnek –; nos ilyen kísértést az Egyház Ura megengedhet anélkül, hogy ígéretéhez hűtlen lenne. Amit Urunk isteni segítségével megakadályoz, az nem a „Sátán füstjének a szentélybe” való átmeneti beszivárgása, ahogy ezt VI. Pál pápa nevezte, hanem csak annak reális lehetősége, hogy az Egyház egy ilyen krízisben elpusztul; ez az, amit Isten ígéretének megfelelően beavatkozásával megakadályoz.
Példa erre a 4. században Árius tanítása, amely tagadta Krisztus istenségét, és amely a püspökök csaknem 80 százalékát megmérgezte. Azt mondták, hogy a földkerekség egyetlen éjszaka ariánus lett. Több mint egy fél évszázadon keresztül rengette ez a krízis az egész Egyházat, melyben Liberius pápa – aki aláírt egy kétértelmű hitvallást – átmeneti gyengesége is szerepet játszott.

Isten gondviselése azonban mindig gondoskodni fog róla, hogy amíg a korszellem vihara hullámaival beborítja Péter hajóját, azok a hívek, akik a „lex orandi”-hoz, az imádság törvényéhez hűségesek akarnak maradni, hogy így a „lex credendi”-t, a hit törvényét el ne veszítsék, minden nehézség ellenére általában lehetőséget kapjanak, hogy legalább időről időre részt vehessenek a hagyományos szentmiseáldozaton.
Mindenesetre nem helyes – netán téves triumfalizmusból – Isten természetfeletti beavatkozását túl korainak megszabni. Nem az Egyházban időnként megjelenő kísértést és elsötétedést akadályozza meg Isten, hanem a csalatkozhatatlanság adományával való visszaélést és az egész Egyház romlását. Az új miserítus bevezetését VI. Pál valójában nem kötötte össze a hagyományos mise semminemű betiltásával vagy megszüntetésével. „Ez aligha is lehetett volna lehetséges, hiszen az Egyház még soha nem tiltott be egy ilyen régi rítust, és Szent V. Pius Quo primum című bullájában 1570. július 14-én úgy határozott, hogy ez a miserítus örök időkre érvényes legyen, és papjainak soha ne tiltassék meg ezt a misét bemutatni.”
Még 1986-ban sem tudtak Rómában a hagyományos mise jogi megszüntetéséről, miként ez Alfons M. Stickler bíboros 1995-ös tanúbizonyságából kiderül: „II. János Pál pápa egy kilenc bíborosból álló komissziónak két kérdést tett fel. Először: megtiltotta-e jogilag mostanáig VI. Pál vagy más kompetens tekintély a tridenti mise széleskörű celebrálását? Nem. Nyomatékosan megkérdezte Benellit: ‘Betiltotta VI. Pál a régi misét?’ Nem kapott választ, sem igent, sem nemet. Miért? Nem mondhatta: ‘Igen, betiltotta.’ Ő nem tilthatta meg azt a misét, mely kezdettől fogva érvényes, és szentek és hívek ezreinek miséje volt. A nehézség az volt számára, hogy nem tilthatta meg, ugyanakkor azt akarta, hogy az új misét celebrálják és fogadják el. És ezért csak ezt mondhatta: ‘Azt szeretném, hogy az új misét mutassák be.’ Ez volt a válasz, melyet az egyházi méltóságok a feltett kérdésre adtak. Azt mondták, hogy a szentatya azt kívánta, hogy mindenki az új misét kövesse. A válasz, melyet 1986-ban nyolc bíboros II. János Pál pápának adott erre a kérdésre tehát ‘nem’ volt, V. Pius miséje soha nem lett betiltva. Én nyugodtan kijelenthetem ezt, mert én egyike voltam e nyolc bíborosnak, és csak egy bíboros volt ellene. És ezután még volt egy második kérdés: ‘Megtilthatja-e valamely püspök bárki papnak a tridenti mise ünneplését?’ A kilenc bíboros egyhangúlag azon a véleményen volt, hogy egyetlen püspök sem tilthatja meg papjainak a tridenti mise bemutatását. Nem létezik hivatalos betiltás, és én azt gondolom, hogy a pápa soha nem fogja a hivatalos betiltást kimondani.”

Ilyen időkben egy igaz katolikusnak mindig kötelessége teljes szívből Péter utódáért imádkozni. De követni őt azokban a dolgokban, melyek hitünket kétségen kívül veszélyeztetik, nem szabad. Bellarmin Szent Róbert fontolóra vett egy ilyen esetet: „Miként megengedett egy olyan pápának ellenállni, ki a testet megtámadja, ugyanúgy megengedett annak is ellenállni, aki a lelkeket megfélemlíti vagy az államot összezavarja, és méginkább annak, aki az Egyház szétzúzására törekszik. Szabad, azt mondom, ellenállni neki, úgy, hogy parancsait nem teljesítik és megakadályozzák, hogy akarata megvalósuljon. Mindazonáltal nem megengedett őt megítélni vagy megbüntetni vagy leváltani, ez csak egy magasabban állónak dolga.”
Az Egyház fenyegetett élete és szíve a szentmise, mely „az Egyház élete és Jézus Krisztus emberré válásának oka. És mi magunk is arra teremtettünk, hogy a szentmiseáldozatban Jézus Krisztussal egyesüljünk. Ha azonban szentmisénket lényegi természetében átalakítják, ha tőlünk bizonyos értelemben el akarják ragadni a szentmiseáldozatot, akkor mi felkiáltunk. Belsőnkben szétszakítottak vagyunk, és nem akarjuk, hogy bennünket a szentmiseáldozattól elszakítsanak” (Lefebvre érsek 1977. szeptember 2-án mondott beszéde Poitiers-ben).

          Node a többiek
—„De hiszen én nem tehetek róla, hogy az Egyházban ilyen újításokat vezettek be. Nem akarok állandóan bosszankodni, inkább egyáltalán nem megyek sehova. És különben is, mit szólnának hozzá mind a többiek, ha oda a ‘régi misére’ mennék?”
Kétségtelenül akadnak még olyan katolikusok, akiknek még elegendő a hitük ahhoz, hogy észrevegyék, hogy az, ami a hivatalos Egyházban manapság történik, már nem katolikus többé. Csakhogy az utóbbi évek vallásos gyakorlata miatt már nekik sem elég erős a hitük ahhoz, hogy Istenért, lelkük üdvéért, a katolikus vallásért bármit is magukra vállaljanak. Túlságosan kevéssé ismerik ahhoz Istent, hogy szeressék és a nehézségek közepette is kövessék Öt és hűek legyenek Hozzá. Vannak idők, amikor egyszerű dolog a többiekhez hasonlóan katolikusnak lenni. De olyan idők is vannak, mikor a hithez való hűségért fizetni kell, talán még az élettel is. Isten, ahogy ezt a vértanúk esete mutatja, ezt is megkövetelheti tőlünk.
A hagyományos szentmise megőrzése mindenképpen szükséges a katolikus papság, a keresztény családok, valamint az egész hit és kegyelmi élet megtartásához. A keresztény kegyelmet adó intézmények fenn- és tisztántartása nélkül aligha lesz lehetséges a katolikus hitet, mely egyedül képes számunkra az örök életet megnyitni, megőrizni. És ha nem őrizzük meg, akkor mi lesz?
Ne törődjünk azzal, amit mások mondanak vagy tesznek. „Ezek az emberek nem keresnek tovább, ők nem akarnak tovább keresni. Mert, ha azt a valóságot felfedeznék, ami ezek mögött a dolgok mögött rejlik, nekik is fel kellene ocsúdniuk. De ők nem akarnak maguknak problémákat okozni, jobbnak tartják tehát szemüket becsukni. Inkább akarnak vakonként a maguk útján tovább botorkálni, mintsem az örök élet és az élet értelmének komoly valóságán eltöprengeni. Mi azonban ezt már nem tudjuk megtenni, és ezért nem is akarjuk így csinálni, mert tudjuk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus vérében vagyunk megkeresztelve. Számunkra ezért nincs más lehetőség, mint a mi Urunkat Jézus Krisztust követni, és Krisztus-Király, a mi királyunk és a Boldogságos Szűz Mária, a mi királynőnk zászlaja alá felsorakozni.”                                       „EZ AZONBAN DÖNTÉST KÖVETEL TŐLÜNK”

          Egy „új mise” a felvilágosodás korában
A 18. század végi és 19. század eleji felvilágosodott katolikusok liturgikus szemléletének bemutatására szolgáljon példaként Vitus Anton Winter javaslata, mely bepillantást enged arra az érzésvilágra és azon felvilágosodás korabeli gondolkodásmódra, mely az egész kereszténységet – tant, morált, lelkipásztorkodást és liturgiát – az akkori korszellemhez idomítani óhajtotta. Albert Vierbach 1929-ben Die liturgischen Anschauungen des Vitus Anton Winter (Vitus Anton Winter liturgikus szemléletei) címmel megjelent művében mutatta be Winter tervezetét a mise felvilágosodott reformjára (München 1804.), melyet akkor is „az új misének” neveztek. Ebből a műből származnak az itt következő részletek, hogy az olvasónak lehetősége legyen összehasonlítani őket a II. Vatikánum utáni liturgikus reformokkal és ezek gyümölcseivel.
Vitus Anton Winter 1754. május 22-én egyszerű parasztok gyermekeként született a Landshut melletti Hohenegglkofen/Zeilbach-ban. Iskoláit Landshutban és Ingolstadtban végezte, majd 1778-ban Freisingben pappá szentelték. Számos hivatali hely után plébános lett a Regensburg-i egyházmegyéhez tartozó Oberlaichling/Eggmühlben, majd az Ingolstadt-i és Landshut-i egyetem egyháztörténelem, liturgia, hittan, kazuisztika és patrológia tanszékén működött. 1814. február 27-én bekövetkezett halála hirtelen vetett véget korszellemtől átitatott tervei további kidolgozásának.

          Ökumenizmus
„A liturgikus reform kívánságaiban az a messzemenő dogmatikus tolerancia felvilágosodás korára jellemző szelleme jut kifejezésre, mellyel közeledést és kibékülést véltek elérni a különböző keresztény konfessziók között. A katolikus kultuszból aggódva szándékoztak mindent eltávolítani, ami a máshitűeket meggyőződésükben valahogyan zavarni vagy sérteni tudja. Ebből az következik, hogy az istentiszteletben főleg csak az összes konfesszióban közös igazságokat kell tárgyalni, tisztán praktikus kereszténységet kell prédikálni, és mindenek előtt az általános felebaráti szeretetet kell hangsúlyozni. A katolikus kultusz reformjához részben a protestánsok istentiszteleti berendezkedése szolgált mintaképül.”

Konstanz híres felvilágosodott püspöki helynöke, Ignaz Heinrich von Wessenberg 1811/12-ben kidolgozott egy „keresztelési rítus tervezetet arra az esetre, ha katolikus papnak kell protestáns szülők gyermekeit megkeresztelni”, valamint egy „esketési rítus tervezetet arra az esetre, ha egy katolikus papnak olyan házasságot kell megáldania, melynek egy vagy mindkét tagja egy másik keresztény konfesszió híve, püspöki engedéllyel az előforduló esetekben ideiglenes használatra”. „Tagadhatatlan, mondta, hogy a protestánsok javító javaslatainkra féltékenységgel tekintenek. Tagadhatatlan, hogy javító javaslatainkat az ő alapelveik szerint hoztuk meg, sőt minden szakterületen, különösen most a liturgiában az ő kitűnő korábbi és későbbi előmunkálataikat használjuk. Tagadhatatlan, hogy javító javaslatainkban el kell szakadnunk a római Egyháztól, és a német protestáns egyházhoz kell közelítenünk. Itt tehát a legnagyobb okosságra van szükség, hogy az egyházi javításokat úgy rendezzük, hogy legalább a féltékeny protestánsok ne mondhassák: ‘Nézzétek, tőlünk vették és nektek adták.’”

          Népnyelv
A felvilágosodás kori liberál-katolikusok számára az egész liturgia értelme és célja a nép erkölcsi oktatása és épülése volt: a mise tanító része a szó által, míg az eucharisztikus rész a szimbolika által. Az ebből eredő konzekvenciák magától értetődőek: a közvetlen érthetőség iránti igény. „Az új mise első és legfontosabb követelménye a latin nyelv elhagyása. A szertartásoknak érthetőeknek kell lenniük. Ezek Winter számára a nép nagy olvasókönyvei, melyekből ténykedésük alapjait kell kiolvasniuk. A szertartások legjobb magyarázatai mindig azok, melyeket ők hoznak magukkal, ha a német nép számára érthető nyelven lépnek fel. Az anyanyelv bevezetésével továbbá azt is el kell érni, hogy a pap és a nép közelebb kerüljenek egymáshoz” (ez, az eddigi és a következő idézetek A. Vierbach fentebb említett könyvéből valók).

          Népoltár
„Az új mise – mint a katolikusok első és legkiválóbb oktató és építő intézménye – karaktere az oltár alakjára és helyére is hatással volt. A felvilágosodás korában általában az oltár egyszerűsítése iránti igénnyel találkozunk. De olyan hangok is hallhatók, melyek már azt követelik, hogy minden templomban csak egy oltárt engedélyezzenek. Ennek az egyetlen még megmaradó oltárnak rendeltetésének megfelelően a Megfeszített képéből és a tabernákulumból kell állnia a fal mellé helyezve. Ezzel szemben az oltárasztalt körülbelül három lépéssel a faltól egy magaslaton kell felállítani. A papnak ezen asztal mögött a nép felé fordulva kell állnia, hogy az egész gyülekezetet átlássa és egyúttal a nép is jobban láthassa őt.” A felvilágosodás más liturgikusai szerint „az oltárt magát kell közelebb vinni a néphez”.

          Liturgikus ruházat
„Winter-nek az a véleménye, hogy a liturgikus öltözetet egyszerűsíteni kell, sőt talán csak egyetlen fekete tógára kell korlátozni. Mindazonáltal az egyházilag előírt ruházat időleges megtartásáért száll síkra, mert az emberek tömegeinek az eddigi liturgikus öltözet a legismertebb és ezért a legkedveltebb és így minden másnál inkább alkalmas, hogy a pap szavait elfogadtassák.”
Mások, mint például Stuttgart egykori udvari prédikátora és a későbbi plébános, Beda Pracher, ugyanebben az időben kevésbé voltak óvatosak. Vierbach erről számol be: „A reform-liturgikusokból hiányzott a szükséges megértés a liturgikus öltözet szimbolikus jellege iránt. Ezért már Prachner követeli ‘a papok értelmetlen és ízléstelen’ ruháinak elhagyását, melyek beszerzésére fordított összeget inkább ‘az iskolák, a szegények és hasonlók’ javára kellene fordítani. ‘Az Üdvözítő, írja, mikor a legnagyobb istentiszteleti cselekményt megalapította, szokásos hétköznapi ruhájában volt’”.

          Szertartási utasítások, keresztvetés
1802-ben a hatalmas püspöki helynök, Wessenberg ezt írta: „arról van szó, hogy az Egyházból egy csomó törmeléket el kell távolítani. Ilyen szemét a százfajta szertartás, melyekből a nép semmit sem ért, Mária túlságos tisztelete, a sok kápolna, melléktemplom, a vasárnapi sok mise, de leginkább a búcsújáró templomok és zarándoklatok. Törmelék az áldások és szentelések megszámlálhatatlan mennyisége, az örök rózsafüzér imádság, a breviárium imádkozása.” Vierbach szerint, Winter ehhez hasonlóan azt tartotta: „Az új imakönyvnek a továbbiakban csupán néhány utasítást kell tartalmaznia, melyeket ‘nagysággal párosult dísztelen egyszerűség kell jellemezzen’. A ‘mostanáig előírt fejjel, kezekkel és lábakkal végzett mozdulatoknak’, a sok fordulatnak és a ‘pap és az áldozat fölötti sok keresztvetésnek’ el kell tűnnie. A keresztvetést ezután már csak a konszekrációnál és az áldásnál használják”.

          Kultusz és áldozati jelleg
„Winternek a miséről kialakított kritikája és ennek átalakításáról szóló ötletei arra az alapgondolatra támaszkodnak, hogy a mise célja nem imádat, a mise maga tehát nem lehet istentisztelet a szó valódi értelmében. Számára a mise nem a keresztáldozat vértelen megismétlése, hanem csak egy emlék, Jézus Krisztus szenvedéséről és haláláról való megemlékezés, a katolikusok úrvacsora intézménye, egy szeretetlakoma, melynek ‘az alapító szelleme és az értelem előírása szerint’ elsőként erkölcsi tendenciával kell rendelkeznie, hogy az embereket az emberekhez és az istenihez magához közelebb hozza. Ezzel a mise áldozati jellegét, ha nem is határozottan tagadja, de legalábbis teljesen figyelmen kívül hagyja.”

          Az 1804-es „új mise”
Ezek után a miserítus minden részét ebben a szellemben alakították alapjaiban át: a lépcsőima és a Confiteor nem kap kegyelmet, ezért teljesen eltávolítják. „E kettő helyére vagy a bűnbánatot felkeltő, az értelemre és a szívre ható és mindig változó formulát kell tenni, vagy még inkább meg kell hagyni a pap magánáhítatának, melyben ő a bűnbánat felkeltésével a misére felkészül. Az Introitusnak is el kell vesztenie helyét a mise liturgiájában. Ennek oka Winternek a zsoltárokkal szembeni általános ellenérzése volt.” Ugyanez történik a Kyrie-vel, mely természetesen szintén eltűnik. Ezzel szemben a Gloria-nak, mint bibliai szövegnek, jobb esélyei voltak, mert ezt Winter – mégha megváltoztatott formában is – az ünnepélyes alkalmakra megtartotta. Magas kora és alkalmas liturgikus szerepe miatt a Dominus vobiscum is használatban maradhatott, mely átdolgozott formában az Oratio-ra, a Secreta-ra és a Postcommunio-ra is érvényes. A szentlecke és az evangéliumi rész megtartják helyüket, de többé már nem énekelik őket. A köztes énekek szintén elmaradnak. Winter nagy súlyt fektet az Evangélium utáni rövid prédikációra, egyébként jogosan az akkoriban e téren uralkodó hiányosságok miatt. Ezen az úgynevezett főbeszéden kívül azonban még két mellékbeszédet is beiktat, egyet a mise elején, egyet pedig a végén. Feltétel nélkül elsősorban a Credo eltörlését követeli, melyet – a felvilágosodás indifferencizmusát követve – túlságosan polémikusnak és az általános felebaráti szeretet szellemével összeegyeztethetetlennek tart. Az Offertorium, mint anakrosztikus maradvány, szintén elmarad. Az Oblatio-imák archeológiai okokból töröltetnek, mivel az ókorban ezek nem voltak a miserítus részei. „A prédikáció után azonnal rá kell térni a Csendes imádságra, melyet azonban, nem mint eddig, halk, hanem hangos, érthető hangon kell mondani. A Sursum corda-ra való felszólítás megmarad, mert ez nagyon régi és egyúttal célszerű is.”

Az új liturgiában a Prefatio-t a mise fődala váltja fel, míg a Sanctus egyik vagy másik variációja megmarad. „Maga a kánon – a mise legfontosabb és ezért legkevésbé megváltoztatható része, idős kora ellenére, melyet Winter is elismer – sem marad érintetlen reform szenvedélye előtt. Mivel azonban a kánon szavai nem Krisztustól vagy az apostoloktól származnak, hanem később keletkeztek, felhatalmazottnak hiszi magát, hogy javítólag itt is beavatkozzon. Az egész eddigi kánonból csak az átváltoztatás szavai maradnak változatlanok, melyeket azonban, mint minden egyebet, németül és hangosan kell mondani.” „Hangosnak és érthetőnek kell lennie mindannak, mely a mise kezdetétől a végéig elhangzik”, szól Winter alapelve az új liturgiáról. „Bármily szent, bármily változtathatatlannak is tűnt ezidáig (a kánon), hogy ne váljék mindennapossá, naponta más formában kell megjelennie.” Az eucharisztikus színek felmutatását, közvetlenül az átváltoztatás után, meg akarja tartani középkori eredete ellenére. A Pater noster-t úgyszintén, többnyire azonban más szavakkal kifejezve. Az ostya megtörését, a békére való felhívást és az Agnus Dei-t megtartja. A pap áldozását megelőző három előkészítő imádságot nem becsüli sokra, és ezért mással helyettesíti őket. A híveknek az akkori helytelen szokással ellentétben gyakrabban kell áldozáshoz járulniuk. „Az Ita missa est az új miséből kimarad, mert se oktatást, se épülést nem tartalmaz. Ugyanígy törölni kell a Placeat tibi-t. A záróáldás megítélésében világosan kifejezésre jut Winter-nél az áldásokkal szembeni felvilágosodás kori általános ellenszenv.” Az utolsó evangéliumot a jövőben el kell hagyni.

          A felvilágosult új mise megjelenési formája
„A felsorolt ajánlatokat összegezve az új mise kinézetére nézve a következő képet kapjuk: egy előkészítő énekkel vagy egy rövid bevezető beszéddel vagy mindkettővel együtt indul az ünnepi mise. E kettőnek a híveket bizonyos vallási hangulatba kell hozniuk. Erre következik az első imádság, azután a szentlecke és az evangélium. Ez utóbbit egy oktató és intő beszéd követi, melynek hatását a közvetlenül ezután jövő főima és főének emeli. Amint a fődalt elénekelték és a ‘Szent, szent’ himnuszt elmondták, azonnal jön az átváltoztatás a szentostya és a kehely felmutatásával, majd a Miatyánk egy naponta változó átiratban, az ostya megtörése és az áldozás egy énekkel, mialatt a hívek áldoznak. A véget egy rövid beszéd képezi a hallott tanítások megtartására való buzdítással, majd egy ugyanezt a célt szolgáló dal jön befejezésül. Olykor ezzel össze lehet kötni az áldást.”

          A felvilágosult liturgia és pasztorál következményei
Ha nem is került sor Winter „javításainak” általános bevezetésére az általa elképzelt formában, tervei mégis pontosan tükrözik azt a szellemet, mely a felvilágosodás-korabeli liturgiában és pasztorálban megnyilatkozott. Wessenberg működési területén, a felső-rajnai egyházi provinciában, a felvilágosult liturgia és pasztorál gyümölcsei különösen markáns módon jutottak kifejezésre, mivel Wessenbergnek, mint befolyásos püspöki helynöknek módja volt arra, hogy ötleteit és rendelkezéseit a legutolsóig megvalósítsa.
1827-ben Wessenberg számba vette addigi működését és sikereit. „Úgy találja, hogy a lelkipásztorkodás állapota ebben az időben néhány szempontból jobb lett. Isten nyilvános tisztelete méltóbb alakot öltött, a hódolatot a szellemben és az igazságban számos intézkedés elősegítette. Isten igéjét szorgalmasabban hirdették. ‘A szellemi mechanizmus’ a német nyelv használatával barátságosabb és építőbb jellegű imádatnak adott helyet. A német nyelv használata a többi szentségnél is növelte az egyházi rítus megértését és épületességét. Az ájtatos keresztény nép helyeslése bizonyítja e liturgikus javítások kitűnőségét.
Ettől az önelégült leírástól azonban a valóság messze volt. A katolikus liturgia életadó szíve, a szentmise áldozata a Wessenberg uralma alá tartózó papoknál megvetés tárgya lett; sok pap hétköznap csak néha mutatta be a szentmisét; a kegyelem szükségességét tagadták. A többség ugyan még megtartotta a fülbegyónást, de megelégedett ezzel az önváddal: ‘vétkeztem gondolatban, szóban és cselekedettel’. Volt olyan plébános, aki a szószékről adta a feloldozást. Tervszerűen arra ösztönözték a híveket, hogy a gyónás és áldozás szentségét egy évben csak egyszer fogadják. A betegeket az utolsó kenet feladásának kivételével nem látogatták. Wessenberg tudta mindezt. Mindent a prédikációnak kellett elvégezni. De ettől a prédikációtól elvették természetfeletti hitalapját, és lesüllyesztették egy sivár, moralizáló okoskodássá, ha éppen nem csak a ‘babonák’, a zarándoklatok, a rózsafüzér, és minden más szokás és ájtatossági forma ellen irányultak, melyekhez a hívő nép ragaszkodott. Egyáltalán, ‘a papok gyakran látható ellenérzéssel, szétszórtsággal és pongyolasággal végezték feladatukat, miközben a nép e langyosság miatt panaszkodott és azt mondta: látszik rajtuk, hogy semmit sem hisznek’. Az Egyház ilyen természetű, 25 évig tartó vezetése súlyosan károsította a katolikus hitet és a vallási életet. Mire Wessenberg távozott hivatalából a hit és vallás helyett közömbösség lépett fel, a papság feladatainak elhanyagolása a katolikus nép tágas köreiben szörnyű pusztítást végzett, melyet a mai napig nem sikerült teljesen jóvátenni. A Wessenberg-i papság erkölcsi téren okozta a legnagyobb megbotránkozást a nép körében. ‘Közülük néhányan olyan sokszínűek és hiúak, hogy semmi papit nem lehet már észrevenni rajtuk.’ A középiskolákban, egy körkérdésre – miért szándékozik olyan kevés fiatal teológiát tanulni – adott válasz szerint, teljesen világi szellem uralkodik. A tanítók ugyan még papok, de többnyire teljesen világias beállítottságúak. Ehhez még az is hozzájött, hogy a nőtlenséget magáról a katedráról mint értelmetlen, tarthatatlan, természetellenes dolgot állították be. Így aztán számos teológia diák került a bűn útjára és teljesen elzüllve jutott a szemináriumba. Természetes, hogy ilyen körülmények között itt is követelték a cölibátus eltörlését. Maga a püspöki helynök soha nem volt más véleményen. A papság erkölcstelen viselkedése szükségszerűen aláásta a nép erkölcsi életét. Még azokon a vidékeken is, ahol a nép a hitet megőrizte, az ez időből származó anyakönyvek e téren rémítő tényekről árulkodnak.”

Az olvasó ezek után maga ítélje meg, hogy azonos okok azonos hatásokat hoznak-e létre? A katolicizmusnak a francia forradalom, a felvilágosodás szellemével való kiegyezése természetszerűleg ugyanolyan vagy hasonló gyümölcsöket terem, mint az Egyháznak az ugyanazokon az alapelveken nyugvó megbékélése a „mai világgal”. Ezt a világ szelleme és Egyház közötti kapcsolatot nevezte az apostolokat követve Lefebvre érsek házasságtörő kapcsolatnak Jakob apostol szavai szerint: „Házasságtörők, nem tudjátok, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel? Tisztítsátok meg szíveteket, megosztott lelkűek” (Jak 4,4/8).

²²²²²

vissza
a KÖNYVTÁR oldalra                     az ELEJÉRE                    a KEZDŐLAPRA