Az antimodernista eskü és a tudomány szabadsága
írta: Tóth Tihamér
1911.

     I. Izgatás az eskü ellen

Aki olvasta azokat az antimodernista eskü ellen izgató, hasábos cikkeket, amelyek az eskü megjelenését követő hónapokban szinte napról napra föltűntek a napilapokban; aki végigélvezte annak a fenomenális följajdulásnak minden akkordját, amivel a hazai és külföldi szabadkőműves, liberális sajtó sietett az ezen eskü által a „tönk szélére juttatott katolikus hittudománynak önzetlen védelmére”; akit nem hagyott cserben a türelme és végigolvasta azt az „előkelő” és még előkelőbb forrásokból vett s az antimodernista eskü által halálra sebzett szabad tudományos kutatást sirató szakvélemények és nyilatkozatok özönét, amelyeknek ez a sajtó abban az időben állandó külön rovatot nyitott; másrészt azonban a nyilatkozó ad hoc „szaktekintélyek” legtöbbjétől eltérően közelről látta magának az eskünek szövegét is: az bizonyára meg tudja magyarázni azt a vakmerőséget, hogy ennek az egész scenírozott európai följajdulásnak ezt a címet mertük adni: „sok hűhó semmiért”.
Hiszen igaz, megszokhattuk volna már, hogy a katolikus Egyház ügyei legélénkebben mindig azokat érdekli, kik rajta kívül állanak – „megszokhattuk, hogy az emberek kigúnyolják azt, amit nem értenek”, mondta Goethe –, mégis, azt a feltűnő felindulást, amit ez a tisztán egyházi jellegű intézkedés az Egyházon kívül állók sorában okozott, szinte páratlan jelenségnek kell tekintenünk. A katolikus Egyháztól egészen távol álló körök siettek az 1910. szeptember 1-én megjelent, az antimodernista esküt előíró pápai rendeletet kommentárokkal ellátni, abból következtetéseket levonni és oly erős és kirívó világításba helyezni, amely mindennek inkább volt nevezhető, csak a közönség becsületes tájékoztatásának és fölvilágosításának nem.
Szó esett arról, hogy minden egyes teológiai tanár, aki leteszi ezt az esküt, eo ipso lemond az elfogulatlan kutató címéről és nincs joga többé ahhoz, hogy továbbra is megmaradjon a tudomány templomában. Volt vélemény, amely azt hangoztatta, hogy ez az eskü lehetetlenné teszi a kérlelhetetlen igazság, az elfogulatlan tudomány eredményeinek becsületes, nyílt hirdetését. Sőt, nem hiányoztak olyanok sem, akik az „állami törvényekkel biztosított tudományos kutatás szabadságát” féltették „az idegen meggyőződést lelkiismeretlenül másra diktáló antimodernista eskütől”. Mások leadták jóslataikat a katolicizmusban várható „szakadásról” és közeli pusztulásáról: vagy szétbomlik az Egyház a modernisták és antimodernisták táborára s ezzel sorsa meg van pecsételve, vagy pedig be kell következnie az Egyház és a kultúra, az Egyház és a tudomány, az Egyház és az állam teljes szakadásának.

Ámde míg egyrészt a legtöbb ilyen cikknek naiv hangja szinte kirívóan mutatta azt a páratlanul szerény tájékozottságot, amellyel íróik ezt a témát kezelték; másrészt az a körülmény, hogy a legtöbb cikk egyházellenes izgatással végződött – némelyek egyenesen felszólították az egyháziakat a katolikus Egyház elhagyására, sőt akadtak németországi lapok, melyek gyűjtést indítottak az antimodernista eskü vagy annak ürügye miatt aposztatáló papok részére – arról nem hagyta kétségben a figyelmes olvasót, hogy ez a tüzes lelkesedés éppen nem a „végveszélybe jutott szabad tudományos kutatás” önzetlen védelmét célozta. Ha az ember olyan társaságba kerül, ahol a többiek tüdeje a központi idegrendszer rovására fejlődött ki, legjobban teszi, ha hallgat, míg a lármázók kifáradnak. Az eskü megjelenése óta elmúlt egy esztendő alatt egymásután jelennek meg külföldön füzetek és könyvek, amelyek tudományos alapon igyekeznek az esküt az ellenség által leginkább hánytorgatott szempontból, a szabad tudományos kutatás szempontjából megvilágítani.
Sajnosan bebizonyított tény, hogy hozzánk a nagyszabású külföldi áramlatoknak csak szélső hullámai érkeznek el, ezek a hullámok pedig sok piszkot és salakot hoznak magukkal. Szinte természetes tehát, hogy az antimodernista eskü ellen indított hadjárat is nálunk volt a legtudománytalanabb és mire ezek a támadások a mi lapjaink hasábjaira értek, az a kis tudományos máz is lemosódott róluk, amivel külföldön még bevonták őket. Hogy eközben a közönség mennyit értett meg az egész modernista kérdésből, az minden más bizonyítéknál jobban egy gyáros hozzám intézett szavaiból világlik ki: „Mégsem járja, hogy a pápa megtiltotta a papoknak a német klasszikusok olvasását”!
Hátha más ok nem, ez az egy kérdés s az emögött terpeszkedő határtalan tájékozatlanság arra késztet, hogy megvilágosítsuk ezt a problémát és megjelöljük azt a viszonyt, mely az antimodernista eskü és a szabad tudományos kutatás közt fennáll.

     II. Az eskü előzményei

A kérdés terén tájékozatlanok előtt bizonyára feltűnést fog kelteni az az állítás, hogy az antimodernista eskü semmi új dolgot nem tartalmaz: aki ezt az esküt leteszi, az semmiféle új egyházi tan elfogadására nem kötelezi magát, csak annak a pár ősrégi, a katolikus Egyház által minden időben vallott főbb igazságba vetett hitének ad kifejezést, amelyet a modernizmus néven ismert eretnekség kezdett ki napjainkban; továbbá, hogy a modernizmusnak nem sok közössége van az igazi tudományossághoz s ezért az antimodernista esküben se lehet az igazi tudományos kutatás korlátozását vagy elítélését látnunk.
1907. szeptember 7-én jelent meg X. Pius pápának „Pascendi dominici gregis” kezdetű enciklikája, amely nyíltan és erős elítélő szavakkal mutatott rá a katolikus Egyház kebelében rejtőző, új, az enciklika által „modernistáknak” nevezett eretnek csoportra, amely eltérőleg az eddigi eretnekek szokásától, nem szakadt el az Egyháztól, hanem mint veszedelmes pusztító féreg annak kebelén rágott már évek óta. (XIII. Leó pápa 1899. szeptember 8-án a francia püspökökhöz intézett levelében mutat rá először egyes modernista eszmék veszélyeire. Ez mintegy előszele volt a „Pascendinek”.)
A Pascendi által „modernizmusnak” nevezett eretnekséget méltán tarthatjuk mindennek, csak modernnek nem; hiszen az alapjában, legbelsőbb lényegében nem más, mint az eddig fölmerült herézisek összefoglalata; nem más, mint nyílt vagy palástolt istentagadás. Mert, ha a modernisták egyik fő elve alapján, amely az érzékelhető dolgokon kívül mást egyáltalán nem akar ismerni, megingatjuk a minden vallás alapját képező személyes Isten létezésébe vetett hitet, a vallás területét áttettük reális alapjáról a szubjektív illúziók világába, ahol aztán lehet beszélni a vallásról, mint „általános pszichológiai tényről”, mint „az emberi érzelemvilág követelményeiről” stb., csak arról nem, aminek a vallásnak egyedül kell és szabad lennie, Szent Pál „rationale obsequium”-áról, vagyis az emberi ész tudatos meghódolásáról Teremtője előtt. Mert hogyan hódolhat meg az ész egy olyan Isten előtt, aki tulajdonképpen nem is létezik vagy akinek létezéséről semmi tudomást nem szerezhet! A modernisták szerint a vallás alapját az észben nem találhatjuk, tehát az érzelmek világában kell keressük, még pedig kizárólag itt; abban az öntudat alattiból fölfelé emelkedő, homályos érzésben, hogy mégis csak függök én valami fölöttem álló fensőbb hatalomtól, akivel azonban én tulajdonképpen egy vagyok. Ezt a Lényt én meg nem ismerhetem, mert minden, ami az emberi tapasztalat körén túlesik, megismerhetetlen. Számomra csak az érzékileg megfogható létezik. Ez a modernizmus egyik sarkalatos tana: az agnoszticizmus, amelyben benne rejlik a pozitivizmus, a relativizmus, a szubjektivizmus s a fenomenalizmus.

Ezzel azután ráléptünk arra az útra, mely feltartóztathatatlanul vezet a panteista világnézethez, ahol természetfölöttiről beszélni nem lehet, ahol az isteni kinyilatkoztatás számára nincsen hely, ahol a természet keretén kívül történő eseményekben, csodákban hinni nem szabad, mert hisz itt minden isten és a mindenség maga az isten. Itt tehát természetet és természetfelettit megkülönböztetni nem szabad, a kinyilatkoztatás fölösleges, csodákat fölvetni nem lehet. De nincs is szükség ezeknek a tanúskodására: a léleknek gyönyörteljes rejtelmei, a „benső átélések és tapasztalatok”, „a vallási érzés”, „a benső világosság”, „a lélek közvetlen tanúskodása” stb. elég bizonyítékai a vallás igazságának. A modernista hívőnek kizárólag ezekből az átélt lelki folyamatokból, azaz a léleknek önmagából kell az ő „kinyilatkoztatását” fölépíteni és ezért minden vallás, mely átélt érzelmeken alapszik, igaz vallás. A léleknek ez az önmagában maradása a modernizmus egy másik sarkalatos tétele, az ún. vitális immanencia. Ha már most, mondja a modernizmus, ezeket az öntudat alattiról fölfelé törő érzéseket szimbolikus formákba öntve szabatosan megfogalmazzuk, megkapjuk az Egyház dogmáit. És a dogmák ilyetén módon való származtatása természetesen eleve kizárja, hogy azokban örök érvényű igazságokat lássunk; azok értékének és értelmezésének együtt kell változnia a korszellemmel, az embereknek a külvilág dolgairól vallott tudományos nézeteivel, s főleg az emberek érzelmi világával.
Mi sem természetesebb, mint hogy a személyes Isten létezésének tagadásával magától elesik mindaz, amit a katolikus Egyház vall Alapítójának istenségéről. A modernisták szerint Krisztus éppúgy ember volt, mint bárki más; csak abban áll az ő rendkívüli jelentősége, hogy a vallásos érzés valami feltűnő tisztasággal, tipikus módon jelentkezett az ő lelkében. Aki tehát elmerül az ő életének tanulmányozásában, hasonló vallásos érzelmek tüzének lángját fogja lelkében fellobogni érezni. Ennek értelmében – magyarázzák tovább a modernisták – a názáreti nagy Mester nyomán elindult tanítványok, az első keresztény hívek lelkében tényleg elemi erővel éltek a vallásos érzések; ezért szükségét érezték annak, hogy belső vallási élményeiket egymással közöljék. Ezen a merő szubjektív alapon kifejlődött egy vallási közösség, egy egyház, az ilyen társaságoktól elmaradhatatlan, a tagok által önként választott vezetőkkel.

Ezek tehát a modernizmus alapvető tanai – melyeket a Pascendi bemutatott és elítélt –, s melyeket híveik rendíthetetlen következetességgel alkalmaznak az egyházi élet valamennyi megnyilatkozására. E tanok eme vázlatos előadása is elegendő annak bizonyítására, hogy a kétezer éves egyháztörténet folyamán kevés oly veszélyes eretnekség merült fel, mely a vallást ennyire éltető gyökerében támadott volna meg, mint a modernizmus.

     III. Az antimodernista esküről általában

Az antimodernista eskü tulajdonképpen semmi egyéb, mint a fönt röviden vázolt modernista tanoknak rövid hitvallás formájában való elítélése. Tehát egy hitvallás, amilyet minden egyes katolikus hívő mindennap elmond a „Hiszekegy”, az apostoli hitvallás alakjában; egy hitvallás, amilyet már 325-ben előírt a niceai zsinat.
Különben érdemes megjegyezni, hogy ez „a vallás bensőségét bántó és előrehaladt korunkat arculütő középkori anakronizmus” – aminek egyesek az antimodernista esküt elnevezték – nemcsak az Egyházban található ám, hanem megvan a protestánsoknál is, ahol pedig éppen az individuális Biblia-értelmezés a hit fő forrása. A leendő német evangélikus lelkészek ordinációjuk előtt aláírásukkal kötelesek felekezetük tanait elismerni. Egyes helyeken ez határozott esküformulával történik.

Meggyőződést ráerőszakolni természetesen senkire nem lehet, ha tehát akadna valaki, aki úgy érzi, hogy az ő meggyőződése nem egyeztethető össze az antimodernista esküben hangsúlyozott tanokkal, joga van a következmények levonásához, miszerint ő az ilyen hitvallást követő Egyház tagjai közé többé nem tartozhatik. De itt aztán álljon is meg, és ne bitangoljon el tiltott területekre olyan vádak hangoztatásával, mint amilyeneket az imént említettünk. Utóvégre annyi jogot minden társaság megkövetelhet magának, hogy tagjai részére bizonyos szabályokat ír elő, amely szabályok be nem tartása a társaság kebeléből való kizárást vonja maga után. Márpedig, mikor az Egyház ezt a modernista tévedések ellen előírt, nyílt, minden kibúvót lehetetlenné tevő hitvallást megköveteli tagjaitól, nemcsak ezzel a minden társaságot megillető jogával él, hanem egyenesen Alapítója szelleme szerint jár el.
Krisztus ugyanis egyszer feladta apostolainak a kérdést, hogy kinek tartják őt az emberek. És miután meghallgatta a nép között a személyéről elterjedt legkülönbözőbb nézeteket, ezekkel be nem érve, híveihez e kérdéssel fordult: „Hát ti kinek tartotok engem?” És csak Péter nyílt feleletével elégedett meg: „Te vagy a Messiás, az élő Isten Fia.” (lásd: Mt 16,13-20) Napjainkban bizony még változatosabb feleleteket hallhatna a Megváltó erre a kérdésére és bizonyára ma sem volna megelégedve azzal, aminek őt az emberek tartják: egy rendkívüli tüneménynek, egy tündöklő vallásos zseninek, a vallásos érzések tipikus megszemélyesítőjének, a legelső szocialistának, meg mit tudom én minek; hanem újra feladná az egyenes válaszra felhívó döntő kérdést: És ti, ti kinek tartotok engem? Ez a kibúvót nem engedő kérdés hangzott el napjainkban újra, s ezt a kérdést hívjuk úgy, hogy antimodernista eskü. Az az éles felkiáltás, amely végigzúgott az Egyház ellenségeinek berkeiben, megmutatta, hogy az eskü elrendelése éppen oda talált, ahová célozták.

Bár a modernizmusnak a „Pascendi” enciklika és az ezt követő „Lamentabili” dekrétum által 1907-ben tett ilyetén leleplezése és elítélése óriási feltűnést keltett, mely a katolikus körökben jóhatású föleszmélést is okozott, hamarosan kiviláglott, hogy e rendelkezések a kívánt eredményt mindenben mégse hozták meg.
A modernistákat ugyanis szervezkedésre, fokozottabb propagandára bírták, amelynek titkos szálai már a szemináriumokba is benyúltak. Voltak ugyan egyesek, akik a nyílt szakadást választották, de a rendelkezések még mindig nem voltak elég hathatósak arra, hogy az összes modernistát nyílt színvallásra bírják. Ezek jórésze ugyanis sajnos továbbra is megmaradt az Egyház testét titokban rágó, pusztító kor terjesztője. Ez ellen a kór ellen való önvédelem szülötte tehát az 1910. szeptember 1-én megjelent „Sacrorum Antistitum” rendelet s a benne foglalt antimodernista eskü, amely azáltal, hogy az eskü letevőivel félre nem érthető, határozott szavakkal ítélteti el a modernizmus legfőbb tételeit, mintegy odújából zavarja ki a katolikus hívő báránybőrében pusztítani akaró modernista farkasokat. (Az eskü letételére kötelezettek: az egyházi javadalmasok, gyóntatók, prédikálók, katolikus egyetemek és szemináriumok tanárai, továbbá az újonnan felszentelendő papok.)

Amint a modernizmusnak semmi összefüggése nincs a modern kutatás eredményeivel, hiszen tanai jobbára régi eretnekségek és a modern érzelmi világ „átéléseinek” és „belső tapasztalatainak” keveréke, úgy e tévedések ellen előírt hitvalló formula sem tartalmazhatja a szabad tudományos kutatás kárhoztatását. Mert mi köze van a tudománynak például a modernisták „történeti Krisztusához” vagy „ideális Krisztusához”, mely szerint a pusztán emberi, történeti Krisztusból egy evolúció csinálta az ideális Krisztust vagy ahhoz, ahogy minden kritika nélkül ismétlik Kant, Schleiermacher, Hegel állításait. Bár sokszor egyszerűen beérik a modern „igazság-ösztönükre”, a „vallási érzésükre”, „az elmúlt idők történetének új lelki átélésére” való hivatkozással.
Ezekkel a szubjektív „érzelmekkel” ellentétben az antimodernista eskü egyetlen tétele sem áll ellenkezésben egyetlen egy valóban tudományosan bebizonyított igazsággal sem. Az antimodernista eskü annál kevésbé lehet korlátja a szabad tudományos kutatásnak, hisz az eskü valamennyi mondata nemcsak a dogmatikának tanítása, hanem egyúttal az elfogulatlan, szabad kutatásnak is eredménye és föltétlen bizonyossággal hirdetett tanítása.

     IV. Az eskü első része

Az eskü szövegét két részre lehet felosztani, amelyek közül az öt pontból álló első rész a legfontosabb vallási igazságoknak rövid foglalatát adja, majdnem szóról-szóra azokkal a szavakkal, amelyekkel azokat már az I. Vatikáni Zsinat kifejezte; amelyeket tehát már eddig is minden katolikus embernek el kellett fogadnia.

     1. A legelső pont a legfontosabb kérdésről szól, amit a világon csak föl lehet vetni, a kérdések kérdéséről, amelynek megfejtése szerint alakul az emberiség egész földi életének berendezése: Kétségkívül bebizonyítható-e Istennek, mint minden létező dolog első okának és végcéljának létezése a teremtett világból?
Az antimodernista eskü első pontja kételyt nem tűrő igenlő feleletet kíván erre a kérdésre. Ha végigtekintünk az Isten létezését bizonyító észbeli érveken, amelyek fölépítésén századok legkiválóbb alakjai dolgoztak, be kell látnunk, hogy a személyes Isten létezése föltétlen követelménye az előítéletektől mentes tudományos kutatásnak. hiszen csak szemügyre kell vennünk e világnak szakadatlan és általános mozgását és el kell jutnunk egy mozdulatlan mozgatóhoz (motor immobilis). Az okok és okozatok hosszú láncsorán csak vissza kell mennünk addig a pontig, ahol eljutunk a föltétlen fölveendő első okig, amelynél tovább menni nem lehet. Azokból a megszámlálhatatlan esetleges dolgokból, amelyek ezt a látható világrendet alkotják, csak le kell vonnunk az önként kínálkozó következtetést, egy szükségképpeni, tehát öröktől fogva létező, végtelenül tökéletes Lényre.
Mindazok az érvek, amelyekkel Isten létét bebizonyítani szoktuk (pl.: az örök értékű alapigazságok létezése, az emberi megismerés lehetősége, az entrópia törvénye, az élet eredete, a világban tapasztalható rend, az emberiség boldogság utáni vágya. az erkölcsi törvények föltétlen kötelező ereje stb.), mind ékesen szóló védői az antimodernista eskü első pontjának, mely Isten létének észbeli bebizonyíthatóságát föltétlen bizonyossággal hirdeti.

E világnak minden tekintetben megnyilatkozó korlátozottsága önmagából meg nem magyarázható. Sem a materialisztikus, sem a panteisztikus világnézet nem képes a világfolyamatnak, főleg pedig az emberi életnek kielégítő kezdetet és méltó célt kijelölni. Az elfogulatlan, szabad kutatás, amely a világfolyamatnak tényleg okát is akarja adni, és nem elégszik meg még nagyobb rejtélyek föladásával vagy pedig a megoldásnak a ködös távolba való kitolásával, megkövetel egy e világtól különálló, minden tekintetben végtelen Lényt, azaz megkövetel egy helyes értelemben vett dualizmust. Mert különben a világ egy nagy kérdőjel felelet nélkül, örökös mozgás cél nélkül, talány jelentés nélkül, zűrzavar harmónia nélkül. Az Egyház tehát, amely az ész követelése előtt meghajolva, egy személyes Isten létezését hirdeti és annak elismerését föltétlenül megkívánja, tudományosabban jár el, mint a modernizmus, amely semmi érzéken túl esőről, ennélfogva Istenről tudni nem akar és az egész vallásos életet a ködös fantázia és a sokszor hatalmunkon kívül eső érzelmi világra vezeti vissza.

     2. De mivel többnyire csak az emberiség legkiválóbbjai jutottak el Istenhez észmunka árán, erkölcsileg szükséges volt magának Istennek közbelépte az emberekhez intézett kinyilatkoztatás által, hogy amit az emberek kitűnőbbjei nagy észmunka árán megismerhettek, arról valamennyi ember és pedig föltétlen bizonyossággal tudomást szerezhessen. Ennek a kinyilatkoztatásnak külső ismertetőjeleiről szól az antimodernista eskü második pontja, mikor a keresztény vallás isteni eredetének legbiztosabb jeléül minden korban, tehát napjainkban is, a csodákat és a jövendöléseket tekinti.

Ezzel ismét előttünk áll egy napjainkban sokat vitatott tétel: a csodák és jövendölések lehetősége. Természetes, hogy egy olyan világnézetben, amely egy személyes Isten létezését elismerni nem hajlandó, a kinyilatkoztatás ezen ismertetőjeleinek sem jut hely. A csodák ellenzői azt hangoztatják, hogy soha a jelen pillanatig csoda megtörténtét bebizonyítani nem lehetett. Azzal áltatják magukat, hogy álláspontjukkal csak az előítéletektől mentes tudományos kutatás eredményeinek hódolnak. Pedig, hogy mennyire nem mentes ez az álláspont az elfogultságtól, az legjobban szembetűnik egyik fő képviselőjüknek, Voltaire-nek nyilatkozatából. Ő állította ugyanis, hogy ha szemeláttára Párizs legfőbb terén föltámadna egy halott és ha kétezren látnák is azt, Ő kiszúrná a szemét, de nem hinne. Tehát nem a csoda lehetetlenségében van a nehézség.
Hiszen, ha mint fönt láttuk, az elfogulatlan kutatás föltétlen szükségességgel kényszerít egy, e világtól különálló, személyes Isten elismerésére, aki e világot életre hívta s állandóan fönntartja, aki tehát legfőbb oka az egész világfolyamatnak, akkor már ennek az Istennek végtelenségéből önként következik, hogy ebbe a világfolyamatba, ha céljai úgy kívánják, belenyúlhat.
Ez tehát nem ellenkezik a természettel, hiszen, amit a természet Ura művel, az csak természetes lehet. Nem fog a változatlan Isten ezáltal változni, sem teremtő munkáját nem fogja korrigálni; hiszen mindezt Ő öröktől fogva szándékozta. Nem fog életünk bizonytalanná válni, hiszen a csoda csak kivétel, amely a természeti törvények állandóságát erősíti. Nem; az elfogulatlan tudománynak nem kell hitetlenül mosolyognia, mikor a kereszténység Alapítójának és szentjeinek csodás tetteiről hallunk. Az elfogulatlan tudománynak itt csak egy szava lehet: a Mindenható kezét nem köti a természet.
Az összes evangéliumi vagy az Egyház által később igazolt csodák történeti hitelessége nyugszik legalább is oly szilárd alapon, mint a világtörténelem bármily más eseménye. Hogy pedig e kinyilatkoztatott vallásnak igazsága bebizonyítására legalkalmasabbak az objektív külső kritériumok, mint ezt az eskü hangoztatja, szintén világosan áll előttünk, ha egyrészt a negatív kritériumok elégtelenségét, másrészt pedig a szubjektív kritériumok megbízhatatlanságát fontolóra vesszük.

     3. A modernizmus azonban nem elégedett meg azzal, hogy a kinyilatkoztatott vallást megfosztotta „nemesi eredetét igazoló okleveleitől”, hanem tovább ment ennél. Letagadta krisztusi alapítását, magának Alapítójának személyét kezdte faragni, sőt történeti létezését is kétségbe vonni. Ezzel a tendenciával veszi föl a küzdelmet az eskü harmadik pontja, amikor kimondja, hogy a kinyilatkoztatás őrét, az Egyházat, maga a történeti Krisztus alapította Péterre és utódaira, mikor itt élt a földön közöttünk.

A tétel megint nemcsak dogmatikai, hanem történeti állítást is tartalmaz, melynek igazáért oly tanúk harcoltak, kiknek szavához kétség nem férhet. Az Újszövetség összes iratai – mint főforrások – az összes idevonatkozó többi történeti forrásokkal egybehangzóan igazolják, hogy a modernisták által az ún. „történeti Krisztus” (=egy rendkívüli ember) és a transzfigurált és defigurált „hitbeli Krisztus” (=Isten Fia) közé tett megkülönböztetés minden alapot nélkülöz, mert minden transzfiguráció és defiguráció (a modernisták kedvenc kifejezései) nélkül is teljesen ugyanaz az Evangéliumok Krisztus-alakja, mint a mai és mindenkori keresztény hité volt. Krisztus történeti létezése oly kételyt nem tűrő bizonyítékokon nyugszik, hogy ennek tagadásához csak korunk szellemi anarchiája érzett elég bátorságot. Azt a kétségbeesett erőlködést, amely napjainkban külföldön „Krisztus probléma” cím alatt racionalisztikus vagy mitikus alapon akarja megdönteni a történeti Krisztus létezését és belőle az emberiség ideáljainak megszemélyesítőjét, azaz allegorikus alakot akar csinálni, méltán bélyegezhetjük tudománytalan eljárásnak.

     4. Az Istenember által alapított Egyház csak igaz tanokat kaphatott Alapítójától, melyeket változatlanul őrzött meg, minden időben helyes értelemben tanított és későbbi tanaival az előbbiekre soha rá nem cáfolt. Ezt a tételt tartalmazza az eskü negyedik pontja, amit az Egyház már régebben is erősen hangoztatott az ún. dogmafejlődés híveivel szemben.

Akik a katolikus dogmákban csak egy-egy tipikus vallási érzés kifejezését keresik, s akik éppen ezen felfogás alapján a dogmák értelmezését nem tartják mentesnek a változó korszellem befolyásától, természetesen a tudományos igazságok kutatásának és azok elfogulatlan hirdetésének korlátozását látják ebben a pontban. Lehet dogmatörténetről beszélni abban az értelemben, hogy a Krisztus által elvetett mustármagban kezdettől fogva bennrejlő tanok a támadások és viták vagy az egyre jobban megnyilvánuló lelki szükségletek hatására szabatos formulázást nyertek, az egyes dogmák összefüggése megvilágosítást kapott stb. De olyan dogmafejlődést nem lehet elfogadni, mely a dogmák lényeges részét érinti; mely olyan új dogmák hirdetését vallja lehetségesnek, melyeknek nyomuk sem volt az első kereszténység hitkincsében.

     5. Az eskü ötödik pontja jellegzetes modernista tanítást ítél el, mikor kimondja, hogy a józan hit nem az öntudat alattiból fölfelé törő érzelmek szülötte, hanem az ész hódolata az igazmondó Isten által számunkra nyújtott igazságok előtt.

A tétel egy kis megfontolás után bizonyításra alig szorul. Hiszen akadhat-e valaki, aki vallásos hitének alapjait egyedül az ingatag, folyton változó érzelmi világ ködös területén keresi, ahelyett, hogy ésszel megfogható igazságokra építené föl azokat! Az érzelmi világot nem lehet, sőt, nem is kell kizárni a hit területéről. De minden emberi cselekvés lefolyásának józan rendje azt követeli, hogy annak csak harmadlagos helyet juttassunk az ész és akarat működése után. Hogy az érzelmek csak a megismerés és akarás megelőző lelki processzusai után és ezekből fakadjanak. Az érzelmek lehetnek csillagok, melyek tiszta időben kalauzolnak is; de az ész iránytűje mindig többet ér, mert akkor is irányítja a hajó járását, ha az ég beborul és a csillagok már nem ragyognak.
Ha az emberi életben vagy különösen annak legfontosabb megnyilatkozásában, a vallásos életben, vezető szerepet juttatnánk a nem egyszer hatalmunkon kívül eső, vak, jövő-menő érzelmi világnak, mi lenne annak az embernek hitéletével, akiben az érzelmek szűk területre szorítkoznak. Mi lenne azon egyén vallásos meggyőződésével, akinek lelkében egész ellenkező érzelmek váltják egymást? Mi lenne a vallásos meggyőződés biztosságával? Mindezek önként felvetődő kérdések, melyek az ily fajta kísérlet elhibázottságának kimutatására módfelett alkalmasak.
Az egyén szubjektív érzelmei és az igazság között néha óriási űr tátong. Az objektív igazság nem igazodik az ember érzelmei és hangulatai szerint. Vajon nem méltán kárhoztatta el a pápa azt a „tudományt”, mely az emberi lélek legnemesebb működését, vallásos életét, az érzelmek labilis talajára tolta át?!

     V. Az eskü második része

Az antimodernista eskü második részének állításai logikus következetességgel folynak az első részből. Mert, ha az Egyház tényleg isteni alkotás, akkor csak természetes dolog, hogy az általa megkövetelt hittételek, amennyiben történelmi eseményeket érintenek, nem lehetnek ellentmondásban a történelemmel, mint azt az eskü második részének bevezető sorai is hangoztatják. És akkor az is természetes, hogy az Egyház a dogmáknak mindig ugyanazt az értelmezését adta és adja. Éppen ezért elítélendő, de szükségtelen is az az eljárás, mely a katolikus tudósban kettős személyiséget akar megkülönböztetni; külön a hívő és külön a tudós személyét, akik közül az utóbbi nyugodtan vallhat oly nézeteket, melyek a dogmák igazságát kétségbe vonják, ha mint katolikus hívő nyíltan meg nem tagadja azokat.

Az eskü ezen részében a pápai kárhoztatás a modernisták hírhedt „történeti módszere” ellen szólott, mely módszert az agnosztikus bölcselet hívein és egynehány liberális bibliakutatón kívül egyetlenegy komoly tudós sem használt, mert nem is használhat. A tudósbecsület nem engedi ezt. De ilyen, a tudományos tisztességet tagadó kétszínűséghez folyamodni fölösleges is annak, aki egyrészt elismeri az Egyház isteni alapítását, másrészt pedig fontolóra veszi, hogy az az Isten, ki Egyházával a hittételeket közölte, ugyanaz az Isten, aki szerzője minden más, a természet rendjében található igazságnak is, és ezért a kutató tudós soha oly helyzetbe nem kerülhet, amelyben egy kétségtelenül bebizonyított tudományos tétel és egy szintén kétségtelenül bizonyos hittétel összeütközésétől kellene tartania.
Ennek a kettős evangéliumnak; egy a tudatlan hívők számára való exoterikus és a tudósoknak való, ezoterikus evangéliumnak hirdetésében rejlik a modernizmus egyik legrombolóbb tanítása. Ez határozottan erkölcstelen tanítás! Tanulatlan és tanult katolikusnak, egyszerű hívőnek és művelt teológusnak nálunk egy a katekizmusa, egy és ugyanaz a hite, egy a reménye, egy a szeretete. A katolikus Egyház kebelén belül sohasem kellett tartani Szent Pál apostol szemrehányásától: „Divisus est Christus? Tán megosztott-e Krisztus?” (1 Kor 1,13)

Az eskü következő mondatai a Szentírás értelmezését érintik és azt egész természetesen magának az egyházi tekintélynek tartják fönn a racionalistákkal szemben, akiknek – mint minden természetfölötti tagadóinak – semmi illetékességük nem lehet a természetfölötti isteni kinyilatkoztatás természetfeletti kritériumokkal hitelesített okmányainak értelmezésében. Amiből azonban ismét nem következik az, hogy megfosszák a tudományos kutatást e téren attól a rendkívül fontos szereptől, amit a szent szövegek romlatlan, eredeti alakjának helyreállításában (szövegkritika) betölt; persze föltéve, hogy ez a kutatás tényleg szabad kutatás és nem áll a modernista előítéletek szolgálatában.
Csak elítélni lehet a modernistáknak azt az eljárását, mellyel azt a látszatot igyekeztek fölkelteni, mintha a pápák akadályoznák a szentírástudomány művelését. Az elmúlt idők pápái alig hangsúlyoztak valamit jobban, mint éppen a biblikus tudományok minél alaposabb művelését. Elég legyen erre nézve XIII. Leó pápa „Providentissimus Deus” (1893. nov. 18.) kezdetű enciklikáját és X. Pius pápa által alapított biblikus intézetet fölemlíteni.
De hogy magának a szövegnek értelmezésében mily kevéssé szabad egyéni nézeteknek teret nyitni, és hogy a szövegkritika önmagában mennyire képtelen a szöveg helyes értelmét kifejteni, azt minden érvnél jobban igazolja annak a megszámlálhatatlan szektának keletkezése, mely mind, kivétel nélkül, a Szentírásból akarja igazát kimutatni és nem egyszer ugyanazon helyből merít egészen eltérő magyarázatokat. Krisztus tanainak ép megőrzése a holt könyvön kívül okvetlenül egy élő tanító tekintélyt is megkövetel.

Nem a szabad kutatás iránt érzett szeretetre, mint inkább arra a semmi fensőbb tekintélyt ismerni nem akaró törekvésre vezethető vissza a modernizmus azon alapelve – melyet az eskü következő sorai ítélnek el, mely szerint a történetkutatónak munkája közben teljesen el kell tekintenie a katolikus Egyház és a hagyomány természetfölötti eredetétől és attól az isteni segítségtől, mely pedig minden egyes kinyilatkoztatott igazság sértetlen megóvásának biztosítéka.
Az eddigiek után a természetfeletti elemek a priori tagadása – mert tulajdonképpen ezt kárhoztatja az eskü ebben a részben – már maga világos jele a kutatásba bevitt lappangó előítéleteknek. Viszont azok előtt, akik ismerik annak a szorgos kutatásnak részleteit, amit az Egyház véghez visz, mielőtt valamely jelenség természetfölötti jellege mellett nyilatkozik. talán említeni is fölösleges, hogy az Egyház ez eskü által éppen nem akar utat nyitni holmi „csodamániának”. Az a tudós, aki letette az esküt továbbra is elsősorban a természetes pragmatizmus hívének fogja magát vallani kutatásai közben és csak ott tér át az okok megjelölésében természetfölötti területre, ahol a természetes okok kielégítő megoldás nyújtására elégtelenek. És ezen eljárása bizonnyal méltóbb lesz a szabad kutatás nagy eszméjéhez annál a verítékező erőlködésnél, amely az előre megkonstruált s a természetfölötti elemet abszolúte kizáró teóriák védelmére a legképtelenebb magyarázatoktól sem riad vissza. (Erre nézve elég legyen hivatkozni arra a képtelen erőlködésre, amellyel Renan stb. kísérelték meg Krisztus csodáit kimagyarázni.) A katolikus tudóstól tehát ilyen eljárás miatt venni el a tudományos kutató címet olyan tájékozatlanságra vall, amelyet joggal tarthatunk a tudományos analfabéták privilégiumának.
Ugyancsak azokra a kétségtelen érvekre támaszkodva, melyek az Egyház isteni alapítását és megbízatását igazolják, ítéli el az eskü utolsó pontja a modernistáknak azt a tanát, amely csak merő természetes vagy éppenséggel panteisztikus alapra állítja az Egyház egész fejlődését, mintha az nem volna más, mint Jézus iskolájába álló és tanait merő természetes alapon továbbfejlesztő emberek története.

Az eskü utolsó pontja mintegy összefoglalása annak a modernista alapgondolatnak, amely minden természetfölötti isteni elemet ki akar zárni az Egyház tradíciójából, tanaiból, fejlődéséből. A modernistáknak ez a történelemszemlélete, mely érvek helyett benső átélés és tudományos érzék alapján tagadja a tényeket, csak nem nevezhető tudományos eljárásnak! Ha a jól leplezett modernista gondolatot a maga valójában szemléljük, minden ráaggatott sallangtól mentesen, azonnal szembetűnő lesz annak tarthatatlansága, hiszen tételük nem jelent mást, mint hogy a kereszténységgel szigorúan tudományosan csak az foglalkozhat, aki antikeresztény vagy antiteista álláspontot vall. Ehhez hasonló állítások nem bölcselkedések, hanem badarságok, non philosophari, sed delirare!

     VI. Az eskütétel hatása a tudományos kutatásra

Az a rendkívül fontos szerep, amit az ész munkája hitünk megalapozásánál betölt az oka annak az állandó megbecsülésnek, amelyben az Egyház az ész munkáját mindig részesítette, és amit az I. Vatikáni Zsinat juttatott a lehető legvilágosabban szavakkal kifejezésre akkor, amikor a hitet is, a tudományt is az egy Istenre vezetve vissza, kijelentette, hogy a kettő közt tényleges ellentmondás nem lehetséges. Ezért, mint az említett zsinat mondta, az Egyháznak semmi oka föllépni a tudományos kutatás ellen, hiszen a területét át nem lépő tudománytól csak a hit erősödése várható.
Pusztán tudományos, a hitéletet semmiképp nem érintő tételek elbírálásába az Egyház soha nem avatkozott. Csak mikor az egyes tudományok művelői elhagyták a szaktudományuk által számukra szorosan kijelölt területet és azok a „tiszteletreméltó” tudósok, kik retortáikon és villamos battériáikon kívül mást alig ismernek, ezekkel az élet nagy kérdéseit akarták megoldani, és a tudomány tanaiból vagy éppen kellőleg be nem bizonyított föltevésekből következtetéseket vontak le a természeten túleső, metafizikai térre, csak ezen a ködös, könnyen utat vesztő területen hangzott föl az Egyház ajkáról egy-egy „vigyázz” vagy „állj”, egy „ne tovább”, egy „vissza”. Hogy soha emberi túlbuzgóság az Egyháznak ebbe a működésébe be nem csúszott, nem állítjuk. De e helyen föl akarjuk idézni Szent Ágoston örökszép szavait: „Ami jó, tartsd meg és tulajdonítsd az Egyháznak; ami rossz, vesd el és nekem, ki ember vagyok, nézd el!”
Az Egyház magának soha ellent nem mond. Ha tehát a nemes értelemben vett szabad tudományos kutatás értékét úgy nyilatkozataiban, mint szolgáinak munkásságában mindig nagyra becsülte, bizonyára nem tehető fel róla, hogy most, az antimodernista eskü által szakítani akart volna évszázados hagyományával, akkor, amikor hitünk legfontosabb tételeit védte meg a legújabb eretnekség támadásai ellen. Az egyházias szellem azt sem követeli, hogy vakon fogadjuk el az egyházi tekintély nyilatkozatait. Persze soha nem tévesztve szem elől, hogy az örök igazságok nem kötelesek a mi szűkkörű, éretlen gondolatainkhoz igazodni. Annyi szerénységet azonban a vallás terén is legyen szabad megkövetelnünk, hogy ha valaki ellentmondást vél fölfedezni a vallás tanaiban, ne a vallást tekintse mindjárt túlhaladott álláspontnak, hanem gondoljon arra, hogy esetleg nála hiányzik még a szükséges gondolatérettség, önismeret vagy élettapasztalat. Nem az intellektustól kíván tehát az Egyház áldozatot, hanem az arroganciától.

Nálunk mindössze egyetlen katolikus papról tudunk, aki az antimodernista esküvel össze nem egyeztethető tudományos meggyőződésére hivatkozva hagyta el az Egyházat. De igen kétes megvilágításba helyezte ezt a meggyőződést az az értesítés, amely pár hétre rá az aposztata pap eljegyzéséről adott hírt. Senki nem szenved korlátozást szabad mozgásában azáltal, hogy esküvel is megerősíti azokba a tanokba vetett hitét, amelyek igazságát teljesen szabadon elfogadja. Mert az antimodernista eskü – eltérően a hivatalnokoknak hivatalba lépésük előtt letett esküjük ígéretétől, mely szerint a jövőben lelkiismeretesen megtartják szabályaikat – elsősorban nem ígéret, hanem a kereszténység mindig vallott, de napjainkban különösen támadott főbb tanainak hangoztatása, amelyekre a katolikusok már az eskü előtt eljutottak, szabadon elfogadtak és vallottak. És csak a formula utolsó mondata tartalmazza az eskü alatt tett ígéretet, amelyben a tanoknak továbbra is elfogadását és védelmét ígérjük, ami egyébként az igazság változhatatlan, örök értékéből és az igazi meggyőződésből önként folyik. Az azonban örök talány, mily jogon tekinthető a szabad kutatás korlátozásának, ha valaki kinyilvánítja, hogy meggyőződése mellett, amelyhez a legszorosabb tudományos kutatás által jutott el, mindig hű akar maradni.

Hogy időszerű volt-e az eskü előírása, annak megítélése természetesen egyedül az egyházi kormányzat kizárólagos joga. Ha valamely intézmény, hát bizonyára az Egyház várhat legtovább és engedheti meg tagjainak a legtöbb szabadságot, mert megdönthetetlen igazságainak tudatához legkevésbé illenék a hatalmi állásért remegő ideges féltékenység. Számunkra tehát nem marad más hátra, mint annak elismerése, hogy bizonyára veszélyes bajok lehetnek azok, amelyek ellen az Egyháznak ilyen erős orvossághoz kellett nyúlnia.

     VII. Az esküellenes felzúdulás okai

Az eddigi fejtegetések bárkit meggyőzhettek arról, hogy sem általában a modernizmus ellen folytatott küzdelem, sem az antimodernista eskü tartalma, sem ennek kötelező formában történt előírása nem adott jogot arra az általános felháborodásra, amellyel a sajtó és az általa irányított közvélemény az egyházi tekintély ezen intézkedéseit fogadta. De ha világosan látjuk is, hogy a szabad tudományos kutatás ellen semmi néven nevezendő merénylet nem történt, még mindig adósak vagyunk egy okvetlenül felvetődő kérdés megválaszolásával. Ez a kérdés az okát keresi annak a föltűnő reakciónak, amit a sajtó fejtett ki a modernizmust letörni igyekvő Egyház ellen, és annak a tagadhatatlan sikernek, amelyet az Egyház ellenségei a gyanútlan hívők táborában elértek.
A kérdés világos megértéséhez szükséges, hogy egy pillanatra korunk szellemi irányzatának elemzésébe bocsátkozzunk és iparkodjunk a mai közvélemény lélektanába legalább futó betekintést nyerni.
Mikor keressük az okokat, amelyek az Egyház küzdelmét fölöttébb megnehezítették, illetve az erről csak a napisajtó lelkiismeretlen cikkeiből értesült olvasók előtt szinte kompromittálták, az egyik okot kétségkívül abban az idegenkedésben kell keresnünk, amellyel a mai ember lelke fogadja a tekintély szavát. A modernistaellenes eskü kötelező előírása ugyanis a legfőbb egyházi tekintély parancsoló szava volt. Azt pedig be kell látnunk, hogy a tekintély elvének a múltban nem egyszer jogtalan érvényesítése és túlhajtott hangsúlyozása sokban előmozdította annak a lehetetlen törekvésnek érvényre jutását, amely már ott sem akar a tekintély szavára hallgatni, ahol arra föltétlen szükség van. A vallásos élet területe pedig kiváltképpen ilyen terület.

Soha annyira nem volt szükség a tekintély irányítására, mint a mai ellentétes világnézetek harcában, amelynek küzdelmeiben a magukra hagyott milliók bizonyára nem fognak ráakadni az igazságra. A Megváltó halála örök intőjel, hogy az emberiség magára hagyatva nemcsak nem leli meg az igazság felé vezető utat, hanem keresztre szegezi az igazságot. Kétséget nem tűrő axióma ereje rejlik abban az állításban, hogy a teljes szellemi anarchia veszélye nélkül vallási téren nem tudjuk nélkülözni a tekintély szavát.
Korunkra varázserővel hat a szabadság hangoztatása, és az újkor vívmányai közt határozottan övé az elsőség. De az igazi szabadságot annál kevésbé kell félteni az egyházi tekintélytől, mert éppen az Egyház tudta mindig legszebben összeegyeztetni a tekintély uralmát a szabadság nagy eszméjével. Ellenben van mitől félniük azoknak, kik maguk fölött a tekintély irányítását elismerni vonakodnak, az „önmagatokban bízzatok és meg vagytok mentve” eszme híveinek, mert eszméjüket egy még merészebb, még modernebb szellemi áramlat fogja majd elsöpörni, míg a tekintély elvére épült katolikus Egyház tovább is rendületlenül áll a tiszavirág életű szellemi irányzatok küzdőterén. Az esküellenes felzúdulás egyik okát ebben a tekintély elvét lekicsinylő s a szabadság eszméjét tévesen értelmező korszellemben kell látnunk.

Ha azonban az okok után tovább kutatunk, el kell ismernünk, hogy a helyzet kedvezőtlen alakulására nagy hatással volt az új eretnekség nevének megválasztása is. Szó sincs róla, nem a név játszik főszerepet ilyen fontos kérdésekben, hanem az alatta rejtőző tanítás. De éppen a névnek ez a mellékes fontossága ad bátorságot ahhoz az óhajtáshoz, hogy bár keresztelték volna el akárminek ezt az eretnekséget, csak olyan nevet ne adtak volna neki, amelyikben benne van a „modern” szó.
Talán indokolatlannak látszik első pillanatban ez a kívánság, pedig, aki csak valaha is tapasztalta azt a bűvös varázserőt, amit ez a kis szócska gyakorol a mai kor emberére, különösen a fiatalabb nemzedékre, az be fogja látni a benne rejlő nagy igazságot.
Modernnek lenni, ez a vágya mindenkinek. Modernül élni, gondolkodni, cselekedni, ez a tetőpontja legfölfokozottabb törekvéseinknek. Amit a modern tudomány tanít, annak igazságára előre esküszünk. Amit a modern ember tesz, annak helyességéért vakon tűzbe megyünk. Ámde, mi teszi az embert modernné? A tradíció, a ránk származtatott igazságok megvetése? Törekvés valami hallatlan, valami „még soha eddig nem volt” után? Korlátot nem ismerő, szabadosságba csapó szabadságvágy? A fegyelem és törvények ignorálása? Gyűlölet a tekintély ellen és az engedelmesség erényének rabszolgai meghunyászkodássá bélyegzése? Előszeretet az önkény, a rendszert nem ismerő szeszély iránt? Vagy mindez együttvéve?
Az úgynevezett modern embernek fő ismertető jele bensőleg a függetlenség utáni határtalan törekvés, külsőleg pedig a korlátot nem tűrő önkény, szeszély, a szabályok megvetése minden tevékenységében. Ez a szellem nyilvánul meg a művészetben, azokban az elmosódott vonalakban, lehetetlen színekben és helyzetekben, feloldott körvonalakban, amelyek mind okvetlenül szükséges és – sajnos – elégséges kellékek ahhoz, hogy egy festményt modernnek kiáltsanak ki. Ez a szellem érvényesül a költészetben, mikor a költő túlteszi magát minden strófán, rímen, versszabályon, nem ritkán a nyelv és logika szabályain is, és ijesztő meglátások átéléseit tárja elénk. Ez a szellem kér szót tudományos téren abban az abszolút gondolatszabadságban, amely már szabad a gondolkozás törvényétől is; szabad egészen a kétszer kettő négy kétségbevonásáig; szabad egészen a kézzelfogható tények elsikkasztásáig, az örök igazságok letagadásáig.

Ennek a szellemi fejetlenségnek vannak aztán felcseperedett ivadékai is. Vagy nem innen van-e a gyűlölet a skolasztika, mint a rend és tervszerűség tudománya iránt? A vallás, mint az erkölcsi rend őrzője iránt? A katolikus Egyház, mint az örök, el nem évülő, mindenkit kötő igazságok hirdetője és birtokosa iránt?
És – mi tagadás – ennek a szellemnek hatása alól nem mentes senki, aki ebben a környezetben él; tehát nem vagyunk azok teljesen mi sem. Sokunkat öntudatlanul jobban át meg átjárt már ez a fölfogás, mint gondolnánk.” Csak eszméljünk rá arra a megmagyarázhatatlan ellenszenvre, amelyet annyian táplálnak minden logika, következtetés, rendszer iránt. Csak nézzük nyitott szemmel azt a beteges idegenkedést minden átszármazott, régi tan iránt. Csak figyeljük azt a húzódozást még a józan konzervatizmus elől is, az új dolgoknak lázas keresését. Csak vizsgáljuk a tekintély és fegyelem annyi született ellenségének szavait és tetteit. Azt a lázas kapkodást és nagymérvű felületességet, amely tetteink jellemző vonása; azt az újságokból merített talmi tudományt, amellyel intelligenciánk nagy része teljesen beéri.
És ha ezzel a szellemmel átitatva ítélkezünk egyházi dolgokban, bent vagyunk a modernizmus kellő közepében. Mert mi más a modernizmus, mint a fejlődéselmélet egyoldalú hangsúlyozása és alkalmazása vallási téren, összekötve a modern kultúrának hasonlóan egyoldalú túlbecsülésével.
Ennek a szellemnek mindent fölbontó választóvízében lesz az Egyház tanaiból, melyek már két évezreden át voltak biztos irányítói a lelkek útjának, „haszontalan skolasztika” vagy „régi vallásos érzések ósdi kifejezése” Ez a fölületes szellem idegenkedik a vallásos élet szabatos megalapozásától, a hittételek precíz meghatározásától, hogy ezek helyett megelégedjen az érzelmi világ ködös területének süppedékes ingoványaival. Ez a szellem követeli, hogy dobjuk ki az Egyház hajójából az aszketikát, a misztikát, mint elavult tudománytalanságokat. Ez a szellem nem tűri, hogy még ma is beszéljünk önmegtagadásról, fegyelemről, alázatosságról; mindez a mi korunknak unalmas, ósdi, régimódi.

Hanem – halljuk tovább – igenis nyissunk annál nagyobb teret a modern szellem fönt említett követelményeinek a vallásos életben is, és a szilárdan megalapozott és meghatározott hittételek eddig sértetlenül megőrzött területét adjuk át a modern lélek fölött föltétlen uralommal rendelkező impresszionizmusnak. És akkor? – kérdezhetjük. Akkor majd – válaszolják ők – lát a világ ismét egy mélyen vallásos nemzedéket; mert a vallásos vágyódás éppen napjainkban nyilvánul szokatlan erővel a modern ember lelkében. Persze – írják elő tovább –, mikor ezen új, modern vallásos éra hajnalhasadását zengő ünnepi harangzúgás rezeg a levegőben, akkor ne akarjuk ezt a lángtüzes sóvárgást elavult dogmák penészes, száraz kenyerével kielégíteni, amiknek homályos eredetüknél csak a jelentésük talányszerűbb.

Mit tett és tesz az Egyház – hangzik tovább –, hogy az istentsóvárgó lelkeket elvezesse vágyakozásuk tárgyához? S e kérdésre a modern szellem hívei meg is adják a választ: beszélt az emberekhez, de nem hogy fényt árasszon bennük, hanem hogy a kiközösítés szavait átkozza fejükre; mert alig mutatkoztak valahol egy kissé szabadabb mozgás első rezgései – hítták legyen azt amerikanizmusnak, ideálkatolicizmusnak, modernizmusnak – mindjárt megcsörrentek az anatéma láncai. Isten szólt: „Legyen világosság!” – s az Egyház siet bölcsőjében elfojtani minden világosságot. Isten szólt az emberhez: „Élj!” – s az Egyház kiadja törvényeit: Halj meg! Összekulcsolja az imádkozó kezét, de nem ám, hogy azzal átkarolja az élő Istent; nem, ósdi imaformulák mormolásába már nem férnek bele a mai lélek mélységes mély vágyai, könyörgései, küzdelmei! Szabadulást ígér minden bűnétől a léleknek; annak a léleknek, amelyen a szabad mozgást akadályozó dogmatikai láncok véres barázdái éktelenkednek. – Végezetül kiadják a modern ember jelszavát: El ezekkel a fölösleges akadályokkal! Ki ezekkel a régi koloncokkal! Törüljük le a százados port az eredeti tiszta tanokról, s akkor ifjú és öreg szívrepesve, tárt karokkal hívja új házába a világ Megváltóját!

Hát ez az a terület, ahová okvetlenül ki kell tenni a „Tilos” táblát; ez az a határpont, ahol a hallgatás a pusztulásra megérett tehetetlenség szimptómája. Mert bármily szépek is ezek a szólamok első pillanatra, közelről vizsgálva lehetetlen be nem látnunk értéktelen hasznavehetetlenségüket. A szívnek esetleg tetszenék, ha az egész vallási élet ilyen elérzékenyedésből állana, de az ész siet tiltakozni ez ellen, mert ne feledjük, a különböző szubjektív benyomások magukban igen sovány táplálékot adnak. Mert, ha arra kerül a sor, hogy Jézus Krisztus személyének lényegéről és tanainak tartalmáról kell számot adnunk – és végre is a vallásos élet terén ez a főkérdés, és ebbe kell minden vallásos érzés és Krisztus-szeretet gyökerét mélyíteni – hát akkor homályos víziós körvonalak és elmosódó, tűnő-menő impressziók elégtelenségét okvetlenül a dogmatikai formulák világos, pontos meghatározásával kell kipótolnunk. A krisztusi tanok ezekben a dogmákban vannak meg a maguk csorbítatlan épségében, és aki behatol ezek mélységébe, az előtt nem lesznek a dogmák elavult formulák, hanem a kereszténység hittételeinek örökérvényű, változatlan és egyedül méltó kifejezései.
Az ellenkezőt hirdető tanoktól az Egyház területén feltétlenül meg kell tagadni a honossági jogot. Mert itt olyan pontnál vagyunk, ahol az Egyház nem engedhet; nem engedhet még akkor sem, ha ennek árán talán sikerülne is tagjainak számát növelni. Mert ez az ár drága ár volna.

A merő érzelmekre alapított, dogmákat nem ismerő kereszténység lenne valami érzelgős, kocsonyás rendszer, amelynek szubjektív emberi érzések szerint igazodó tanai talán kielégítenék a modern ember fantáziáját, de emellett éhen hagynák veszni másik két értékes kincsét: a pozitív igazságból táplálkozó értelmét és a megfelelő fegyelmen erősbödő akaratát. Az Egyháznak a századok tűzpróbáját sikerrel kiállott tanai helyébe az egyén szűk látókörébe szorított és az ingatag érzelmi világra alapozott benyomásokat, vallásos érzéseket, átéléseket állítani büntetlenül nem lehet. Furcsa, de tagadhatatlan igazság: minél több vallási rendszer, annál kevesebb vallásosság; minél több erkölcsi rendszer, annál kevesebb erkölcsösség, mert annál kevésbé bízunk igazságukban. Már pedig a testnek követelődző hajlamait csak abszolút igazságoknak vagyunk hajlandók föláldozni. Amily dőreség volna tudományos téren minden igazságot újra föltalálni akarni, minden elméletet újra kitapasztalni csak azért, mert én „szabad” vagyok, mert én tekintélyt nem ismerek magam fölött, épp olyan visszás helyzet áll elő vallási téren is, ha az egyházi tradíció és a nagy szellemek által kitapasztalt és jóváhagyott tanok létjogosultsága fölött a saját törpe kis tudományunk látóköréből ítélkezünk. Az elfogulatlan és tapasztalt szemlélő tehát az Egyház határozott álláspontjában nemcsak a tudományos kutatás üldözését vagy korunktól elmaradt megcsontosodott sötétség képviseletét nem fogja szimatolni, hanem odaáll azok sorába, akik jól ismerve a magára hagyott emberi gondolkodás minden gyengeségét és a mai szellemi áramlatok káoszát, nem szűnnek meg az Egyházat dicsérni azért, hogy a modern világnézetekkel egyezségre nem lépett.

Mikor tehát napjainkban oly vallásos irányzat törekszik érvényesülésre, amely a modern korszellem fönt említett ismertetőjeleihez híven a szigorú pontossággal körülírt tanok helyébe körvonalak nélküli határozatlan tételek és homályos öntudatalatti érzések komplexumát állítja, akkor mi csak hálásak lehetünk az Egyház ősz kormányosának, hogy az antimodernista eskü előírása által védelmére kelt a katolikus vallás alapvető tanainak és nem engedte át a tanok szentélyét a modern zűrzavaros eszmeirányok érvényesülési terének. Mert a hit tárgyait szigorúan meghatározó dogmák vasszerkezete nélkül a katolicizmus már régen elvesztette volna egységes jellegét és a ma imponáló hitegységet minden egyes korban és országban más és más helyi színezetű eklekticizmus és szektárianizmus zavarná, vagy tanai talán már régen elsekélyesedtek, sőt el is apadtak volna, mint annyi száz meg száz vízerecske, amelynek víztömegét nem tartja össze egy évszázadok szakadatlan munkájával mélyített hatalmas folyamágy.

Hogy az Egyháznak ezt az elkerülhetetlen önvédelmi harcát az Egyház ellenségei a szabad tudományos kutatás ellen indított küzdelemnek bélyegezhették, az – mint láttuk – a szó szoros értelmében vett valótlan állítás, és ezért elég szomorú jelenség. Valamit azonban megjegyezhetünk belőle a jövőre nézve, ha majd ismét hasonló buzgalommal és méltatlankodó felháborodással fognak az egyházellenes támadások a lapok hasábjairól szállani. Mert erre bizonyára nem kell sokáig várnunk; hiszen mikor fogja a megvesztegethetetlen igazságszeretet diadalát ülni az elfogult előítéletek tömege fölött! De akkor majd jusson eszünkbe, hogy csak az édes gyümölcsre járnak a darazsak; akkor már előre is kellő értékére fogjuk szállítani a hivatatlan prókátorok nagyotmondó elszörnyülködéseit, amelynek leple alatt sokan csak egy jófajta hollandi sajtot látnak a katolikus Egyházban, amelyen minden idegenből becsúszott-mászott kukacnak joga van rágódni. Szóval úgy végezzük, ahogy kezdettük. Sok zaj volt semmiért! Mint annyiszor a múltban, most is hozzánemértők serege támadt rá az Egyházra, mivel védte a rábízott örökérvényű igazságokat.

* * * * *

vissza
a KÖNYVTÁR oldalra                                 az ELEJÉRE                                a KEZDŐLAPRA